10.

Rettentő gyász sújtotta Anicét családját. Családját.. Hiszen már csak ketten maradtak! Itt kell egyedül hagynia a húgát, és ebbe a gondolatba még bele is borzongott.. Nem is tudta, hogyan mondja meg Nadine-nak, hogy ő bevonul katonának. Sajnos, semmit sem tehetett volna ez ellen még akkor sem, ha akar, mert megmásíthatatlan, visszavonhatatlan döntést hozott ezzel. Az ezredes megkérdezte kétszer is tőle, biztos-e a döntésében, mert ezennel már nincs visszaút..
Húgát ölelve állt a kapuban percekig. Hiába erős fiú, és hiába jelentkezett a hadseregbe.. Mégsem készült föl rá, hogy édesanyját holtan lássa. Pedig meg kellett történnie, hiszen senki sem volt nekik, aki támogassa őket ezekben a nehéz, fájdalommal terhes percekben. Anicét úgy érezte, szíve helyett egy nagy jégtömb van a mellkasában, mely többé ki sem olvadhat, mert sohasem fog több anyai szeretetet kapni. Arcán súlyos könnyek görögtek végig, engednie kellett nekik, mert ha visszafojtja meghasad a szíve. Nemcsak szülőanyját siratta, hanem húgát és önmagát is; gyerekek voltak ők még egy ilyen csapás feldolgozásához, de most hirtelen fel kellett nőniük, hiszen magukra maradtak.
Nadine megfogta bátyja kezét:
- Gyere, bátyus.. Mondj búcsút neki! - ezt már zokogva mondta, pedig azt akarta mutatni, erős, mint amilyen anyjuk volt.
Anicét is ilyesmit szeretett volna kimutatni, de neki sem ment.
Így aztán kéz a kézben sétáltak be a szegényes házba, ahol a szobát már a súlyos félhomály uralta. Szegények voltak ugyan, de a házat mindig a rend és tisztaság jellemezte. Így volt ez most is, és az alkonyati fényben úgy tűnt, mintha édesanyja csak alvásra hajtotta volna le fejét. Igaz; ez még így is volt, csak ő az örök alvásra kényszerült.
- Hogyan történt? - bírt végre megszólalni a fiú.
- Éppen az ebédet akarta feltenni. Tudod, hogy sosem engedte, hogy segítsünk neki! És elkezdett köhögni, nem bírta abbahagyni, vér jött fel, elájult, és mire odaugrottam mellé már halott volt.. Kovalski néni meghallotta a jajveszékelésemet itt, az udvarban, ő szaladt be segíteni..... Örökre hálás leszek neki, Anicét. És hála az égnek, hogy végre te is hazatértél!
- Nadine.. Sajnos nem tudok itt lenni veled, hogy törődjek vele, hogy anyánkat eltemessük. Bevonultam katonának, hajnalban jönnek értem, istenem.. - nem bírta tovább mondani, közben az ágyhoz sétált, és ezekben a pillanatokban anyja holttestére roskadva találta meg a zokogás.
- Anicét! Hogyan tehetted ezt? Anyánk is nagyon haragudott volna! És mi lesz velem így, árván??
- Nadine, dehát nem tudhattam, az én szemeim előtt csak az lebegett, hogy kéthavi ellátmányt adnak!
- De tudtad, mennyire beteg! - a harag szikrái izzottak a sötétben, ahogy életre keltek a kislány szemében.
Ebben a pillanatban kopogás hallatszott, és zökkentette ki a vitatkozókat.
- Anicét! - lépett be az ajtón Tamás. Arcán vigyor bujkált, de mikor megérezte a benti fagyot, lehervadt ajkáról.
- Mi a baj..? Neked sem támogatják ugye? - ő is azt hihette, hogy a család "feje" alszik..
- Meghalt édesanyánk - közölte tényként Anicét a rettenetes hírt.
- Ó.... Vigasztalódást nektek! De apafej, te hajnalban......
- Tudom, Tamás. És fogalmam sincs, mit tegyek! Vajon nem tesznek kivételt a seregnél emiatt a szörnyűség miatt?
- Tudod hogy nem, megmondta az ezredes, hogy ha mi magunk meghalunk, a holttestünket is beviszik! Csak, hogy megtanuljuk máris, hogy felelősséggel viseltetünk a saját döntéseinkért!
- Igen, haver.. Igazad van.
- Figyelj, csak.. A húgod ellesz nálunk! Egy vagy két szájjal több.. Öreganyám sok kézműves terméket gyárt, majd segít neki, anyámmal kijárhat a piacra..... Meg fogják érteni az asszonyok!
- De ki temetteti el? - szöktek ismét a fájdalomkönnyek Anicét szemébe.
- Segítnek a rokonaim, aztán tudjuk, hogyan megy ez a szegényházban..
- Tudom, barátom.. És nagyon köszönöm, hogy a sokévnyi távolság miatt is barát maradtál!
- Tudod Anicét.. Az igaz barátság sosem szűnik meg, csak szünetel.