14.

Furcsa volt így nappal "pihenni". Kőkemény kiképzésre számított, aztán ez van. Igaz, hogy a körülmények igen mostohák itt, szinte olyan, akár egy börtön. De senki sem reklamálhatott ezért, hiszen maguk választották ezt a sorsot.
- Te is a családod miatt vagy itt? - hallotta a maga melletti priccsről a srác félénk hangját.
- Olyasmi - Anicét örült, hogy a nedves félhomály uralta a helyiséget, mert így a fiú nem láthatta, hogy szemeit ellepték a sós könnyek.
A sötétben érezte inkább, mint látta a srác felé nyúló kezét:
- Kováts Edgár vagyok - mutatkozott be.
- Acél Anicét - viszonozta a bemutatkozást, és közben érezte, hogy szert tett egy új barátra, ami mindig jó ilyen helyeken és helyzetekben. Még akkor is, ha maga a barát szorul gyámolításra. Nála fiatalabb volt ez a fiú, és elég elesett, szerencsétlen. Sajnos voltak közöttük ilyenek, akik azért jöttek, hogy azt a bizonyos élelmet megkapják családjaik, amire semmi biztosíték nem volt, mert nagy valószínűséggel ők már sosem fogják megtudni, eljuttatták-e oda az ellátmányt.
- Édesapám egyedül nevelt minket már évek óta - szólalt meg váratlanul Edgár. - Van még két kistestvérem, és rájuk gondoltam, hogy legalább egy kicsit jobban érezzék magukat. Éheztünk, úgy éreztem, mindegy már, ha meghalok is, úgy sem volt jó. De nem gondoltam bele, itt mi lesz.
- Tegnap halt meg édesanyám - Anicét ennyit tudott csak kimondani. Nagyon-nagyon szeretett volna sírni, zokogni, de micsoda férfi, micsoda katonaember az olyan? Magába fojtotta, azaz csak próbálta, akarta, mert nem ment. Edgár megérezte, hogy nagyon szenved, mert hamar mellette termett, és Anicét ennek a gyönge fiúnak a vállába zokogta bele az összes világfájdalmát. Szerencsére a többiek nem vették észre, mert nem figyeltek rájuk. Furcsa dolog ez, amikor az ember hirtelen egy teljesen ismeretlen felé lesz őszinte, mikor neki mesélnénk el szívünk legrejtettebb titkait, fájdalmait. Aki így is figyel ránk, meghallgat, és talán még néhány vigasztaló szóval is el tud látni. A fiú nem szólalt meg, csak érezte a másik rázkódó vállát. Beletelt jó néhány percbe, míg Anicét érzelmhulláma alább hagyott, és fel tudott egyenesedni úgy, hogy ne hallasson hangokat.
- Annyira sajnálom - szólt Edgár. - Tudod, ez a világ és ez az élet egyszerűen rettenetes.
- Lehet nem hagyom sorsára a húgomat, hogyha tudom - bírt végre megszólalni Anicét. - Mennyire iszonyatos lehet neki egyedül viselni ezt a gyászt! Legalább én állhatnék mellette, hirtelen lett árva, és teljesen egyedül maradt a világon. Mi lesz így vele..
- Gondolj arra, hogy visszatérünk, és majd kebledre ölelheted!
- Sosem fogunk hazatérni, tesó. Ebben biztos vagyok. Ha nem a háború maga öl meg minket, majd elpusztít a hadsereg.
Edgár mélyet sóhajtott.
- Tudom....... Csak néha jól esik elhinni, hogy visszatérünk a családjainkhoz..
- Az..... No de pihenjünk, míg megtehetjük.
- Rendben.....
Leheveredett a nyirkos priccsre, Edgár is visszamászott a sajátjára. Kezdett fázni is, az ilyen idő sajnos csontig hatol az emberbe. Valahogy mégis elszenderedett..... Egy vadvirágos réten volt, csak feküdt a fűben, és kislányos kacagást hallott. Felült, körbenézett, és Nadine-t látta táncolni a napsütésben virágkoszorúval arany fürtjein. Majd lehajolt, hogy felvegyen a fűből egy másik koszorút, mellyel elindult, és Anicét csak ekkor vette észre a magas fűben ülő alakot: az édesanyjukat, aki szintén gondtalanul kacagott, amint kislánya a fejére helyezte a koszorút. Anicétet révedezéséből szokatlan zaj zökkentette ki. Felnézett az égre, és bombázórepülőket pillantott meg, a sötét gép feneketlen hasából bálna alakú tárgy bukkant ki, és akkor döbbent rá, hogy légitámadás éri őket, amikor már a bomba lezuhant mellettük, a föld, sár, kavics és sziklák temették maguk alá édesanyját, Nadine visított, és a saját fejére csapódott valami. Valami, amitől elveszítette eszméletét.

13.

Anicét nem félt, valami oknál fogva nem volt benne félelemérzet. Talán eddigi hányatott sorsa miatt, megszokta a veszélyes helyzeteket. Nem rémült lett a fegyvercső hidegétől. Inkább bosszús, idegesítette, hogy megalázzák őt és társait is, akiket nem is ismert, de úgy érezte egy csapatban játszanak, és ki kell állnia mellettük. Azon is csodálkozott, a többiek nem tettek így, csöndben voltak csak, rá sem mertek nézni a megalázott fiúra, aki még mindig mozdulatlanul hevert oldalán a pocsolyában. Rajta látszott, hogy szinte retteg.. Anicét szeme a fiúról a fölé tornyosuló nyegle katonára fordult.
- Parancs.. Tudom, mi az. A sárba taszított fiú is tudja. De nem ezért vagyunk itt, hogy megalázzanak minket, hanem, hogy megfelelő kiképzést kapjunk.
- Te idióta! - köpött ki a földre a katona. - Hát még mindig nem érted? Neked KUSS a neved, és még nagyon finoman fogalmaztam!
- Mi folyik ott Herbert? - hallott Anicét egy éltesebb hangot valahonnan Herbert mögül.
Herbert arcán változás futott végig. Összecsapta csizmás lábait.
- Semmi, hadnagy úr! A kiskatonák lába megcsúszott, és elterültek a sárban. Éppen most igyekeztem felsegíteni őket.
- Akkor csak szaporán, mert nincs vesztegetnivaló időnk! Bár nem igazán értem, ehhez miért volt szükség fegyverre?
- Igenis, Uram! A busz alól úgy láttam, mintha egy kóbor eb leselkedett volna, de tévedtem - ezzel lehajolt, felsegítette Anicétet a sárból úgy, hogy összeszorított fogai közt a fiú fülébe tudja szűrni: - Ezzel még nem végeztünk. Ha beköpsz, azzal a biztos halált választod.
- Neked, vagy nekem? - kérdezett vissza Anicét.
- Mi folyik ott? - lépett közelebb a hadnagy.
- Megütötte a bokáját a fiatalember - közölte Herbert.
- Ó, valóban? Nem volna szerencsés egyből a gyengélkedőn kezdenie.. - ingatta a fejét.
- Csak meghúzódott, Uram! - szólt Anicét.
- Rendben - hagyta rá az öreg. Közben az eredetileg sárba tiport fiú is feltápászkodott a földről.
- Herbert, kísérje őket a barakkokba, ma ott lesz a szállásuk, holnap meglátjuk ki hova kerül, addig hadd érezzék, hogy nem luxusnyarásra érkeztek!
- Igenis! - válaszolta Herbert, s mikor a hadnagy már hallótávolságon kívül volt, megjegyezte:
- Na majd visszasírjátok még a putritokat, köcsögök!
Anicét körmei kis félholdakat vájtak a tenyerébe, egy-kettőnél kiserkent a vére. De sikerült megállnia, hogy ne szóljon be ismét. Azért azt érezte, már így is eléggé elásta magát, és nagyon reménykedett benne, hogyha úgymond beljebb kerül, ezzel a Herberttel nem sok dolga fog akadni.
Így érkeztek a barakkokhoz. Melyek legalább két évszázaddal korábbi állapotot mutattak. Leginkább egy koncentrációs táborra emlékeztetett az egész.
- Egyelőre ennyi - mondta Herbert. - Megvárjuk az összes kiskatonát, hogy elkezdődhessen a kiképzés. Amibe elég sokan bele is szoktak halni - mondta gúnyosan, miközben rájuk csapta az ajtót. Az volt a szerencséjük, hogy odakint felharsant a hadnagy hangja, mellyel hívta a fucsurt, mivel újabb kisbusz érkezett.
- Köszönöm - hallott Anicét egy gyenge hangot maga mellől. Félhomály uralkodott, de könnyen felismerte a srácot, akinek védelmére kelt a busz mellett.
- Ugyan...... - próbálta hárítani - Nem tesz semmit, csak ebben a világban már a legtöbb ember elfeledte azt, hogy ember......
A többiek leheveredtek a priccsekre. Ő is így tett, valószínűleg az elkövetkező időkben nem sok alkalom lesz a pihenésre. Beszívta a helyiség áporodott, nyirkos levegőjét, és arra gondolt, mi lesz velük, mire is vállalkozott.

11.

Ezen, az utolsó otthon töltött éjjelen Anicét nem tudta lehunyni sem szemét. Fel-alá járkált a szobában, tervezgetett, gondolkodott egy-egy zokogásroham között.. Mert valljuk be, hiába akart keménynek mutatkozni, hiszen ő volt a férfi a háznál, de a szíve a helyén volt, s rettenetesen megsínylette édesanyja elvesztését. Sejtették ők már ezt, dehát fel lehet a halálra készülni? Hát, nem! Hiába tudjuk, hogy halálos a betegség, vagy idős már a rokonunk, nem lehet beletörődni, mert még ha száz éves volt is azt mondjuk: "Hiszen élhetett volna még!". Tamás hazament, mert neki is dolga volt még otthon, hiszen neki is ez volt az utolsó pár órája otthonában. De biztosította róla az Acél "gyerekeket", hogy a kislány biztonságban lesz, azt szerette volna, ha Anicétnek legalább erre ne legyen gondja. Mert érezték, tudták ők, hogy a seregben nem a mennyország fog rájuk várni. Sok-sok szenvedés áll előttük, és az is könnyen meglehet, hogy soha többé nem térnek vissza. Így minden percet úgy töltöttek, hogy ez az utolsó, bármibe fogtak bele, az volt a fejükben, hogy többé nem fogják ezt sem tenni.. Nem könnyű dolgok ezek, és ekkora gyász közepette pláne nem.
Nadine sem aludt ezen az éjszakán. Hogyan is tehette volna a szomszéd szobában édesanyja holttestével. Sajnos, nem tudtak már semmi érdemlegeset intézni. Nem olyan világ volt, mikor a hullaszállító kijön, s elviszik a holttestet. Nincs efféle ügyelet, meg kellett várni a másnap reggelt.. És azt, hogy Nadine egyedül intézkedjen gyerekfejjel.. Természetesen Tamás biztosította őket, hogy a rokonai segíteni fognak ezekben a dolgokban, és a város sem volt annyira nemtörődöm, hogy ne segítettek volna a bajbajutottakon.. Holtakkal csak kell valamit, így egy hamvasztás járt ezeknek a szegény embereknek is, de ha nem tudták megfizetni az urna helyét, hát a hamvakat beöntötték a szennyvízrendszerbe. Ennyire kegyetlen világot élünk, és sajnos már az is kiment a divatból, hogy esetleg a hozzátartozók hazavihessék a hamvakat. Ez is a gazdagok kiváltsága lett, akinek volt pénze speciális hamvvederre, az megtehette, hogy hazaviszi.. Sajnos, Anicét családjának nem volt ilyesmi a birtokában, így édesanyjuk hamvait át kellett adniuk majd az enyészetnek.

Gyorsan telt az indigószárnyakon érkezett éj. Hajnalban Anicét elfáradt annyira, hogy tudott aludni egy-két órát. Nagyon fárasztó lesz a bevonulása napja, de a hajnali hat óra sajnos rohamléptekkel közeledett. Ébresztőt állított be négy órára, mert készülni is kellett. Talán éppen most tudott volna már aludni egy kicsit, de erre már nem volt ideje, hiszen húgáról is gondoskodnia kellett. Kovalski néni megígérte, hogy hatkor átjön hozzájuk, és vigyáz a kislányra addig, míg nem érkeznek meg Tamás rokonai, hogy magukhoz vegyék őt, és segédkezzenek a hamvasztással kapcsolatban is. Milyen rettenetes, hogy Nadine pár óra alatt válik felnőtté! Nem elég, hogy igyekeznie kell gondoskodnia magáról mihamarabb, de gyerekként kell foglalkoznia szülőanyja temetéséről is.. Anicét szemét e gondolatok hatására is ellepték a könnyek. De nem volt ideje sokat gondolkodni, mert össze kellett még szednie néhány holmit magának, és húgának is instrukciókat adott. És mindeközben meg kellett volna azzal a gondolattal is barátkoznia, hogy Nadine-t ma látja utoljára, mert valahol biztosan érezte, hogy ő sosem fog visszatérni a háborúból. Éppen szegényes hátizsákját kötötte be, mikor egy modern mikrobusz fékezett le házuk előtt, és ellentmondást nem tűrő éles hangon zörgették szerény kis lakásuk ajtaját. Anicét az ajtóhoz ugrott, hiszen tudta már, kik ezek. Az ajtó előtt egy fiatal katona állt, afféle gazdag házból származó beképzelt kis ficsúr.
- Acél Anicét urat keresem! - kiáltotta, holott jól tudta, ki áll vele szemben.
- Én vagyok, pillanat - mondta Anicét, az ajtó mögül felrántotta a szerény csomagját, másik kezével Nadinet ölelte mellkasához s fülébe súgta, hogy a ficsúr ne hallja:
- Szeretlek szívem, sosem felejtelek el! Vigyázz magadra, nekem el ne kanászodj, mire visszajövök!
- Ugye visszajössz, bátyus? - sírta el magát a kislány.
- Jóla van, ne tollászkodjunk, a katonák parancsokat teljesítenek, ifiúr! - kiáltott a katona, s miközben Anicét beszállt volna az autóba, kirántotta kezéből a szakadt hátizsákot:
- Erre semmi szükség! - majd bedobta a sárba. Anicét mögött bezárult az ajtó, ő még tudott Nadine-ra egy pillantást vetni, de a kislány rá nem, csak a mikrobusz fekete ablaküvege meredt rá gúnyosan.

3. rész

A Kiképzés

12.

Anicét előtt egy egészen új világ kapuja nyílt meg. A mikrobuszban hozzá hasonló fiúk foglaltak helyet. Most döbbent rá, most kezdte azt érezni, hogy a halálba visz útjuk, és soha többé nem fog ide visszatérni. Csak húgát sajnálta, az ő kis arca volt lelki szemei előtt még mindig, ahogyan a kisbuszban utastársai arcát látta. Volt közöttük, kemény, elszánt arc, mely érzelemmentes és kemény volt. Volt közöttük olyan, akin látszott, hogy fél, hogy valószínűleg azért választotta ezt az utat, hogy családjának még némi élelmet biztosítson, hogy otthon úgyis a biztos éhhalál várta volna, és így legalább a haza szolgálatában halhat meg, nem pedig majd egy piszkos sikátorban fedezik fel rágcsálók által megmart testét.. Ilyesmik jártak a fejében, talán a többiekében is, mert senki sem szólalt meg, még csak nem is üdvözölték. Igaz, ő maga sem szólalt meg, csak leült a hozzá legközelebb eső helyre. Katonai buszt küldtek eléjük, tehát a menetiránynak oldalvást foglaltak helyet a szélső ablaksoroknak háttal. Melynek amúgy sem volt értelme, mert be voltak feketítve, és csak a mikrobusz plafonján lévő gyenge égő szolgáltatott némi fényt. Anicét nem bánta volna azt sem, ha sötét van. Valahol érezte, hogy ezentúl nem lesz túl sok ideje a saját gondolatai társaságában maradni. Mikor felszállt, futólag nézett végig az arcokon, de sajnos Tamást nem fedezte fel közöttük. Kicsit reménykedett benne, hogy talán majd együtt lehetnek vele a seregben, de arra is megvan az esély, hogy nem is fogja látni őt sem többé.

Bódulatából a jármű fékezése zökkentette ki. Nem tudta megállapítani, mennyi ideig tartott az útjuk. Lehetett fél óra, de akár fél nap is, bár azt gondolta a teste meredtségéből, hogy órákat vehetett igénybe. Még mindig nem szólalt meg senki, csak az elhúzódó tolóajtó neszére figyeltek fel, s néztek arra.
- Kiszállni, nem nyaralásra jöttek! - ripakodott fénytől összeszűkülő pupilláik csoportjára a beképzelt katona.
A fiúk lassan tápászkodtak fel, elzsibbadt tagjaikat életre bírva. Itt tudatosult jobban bennük, hogy ez az utazás nem húsz percig tartott.
- No mi lesz már!? Még mielőtt ideérnek, máris le kell lőnöm párat, hogy a többi teljesítse a parancsot!? - nyomva meg a "parancs" szót talán kissé gúnyosan.
A fiatalok sorban leugráltak az autóról. Anicét előtt egy vékony, kis szerencsétlen gyerek ugrott le, a sárban megcsúszott a lába, és fél térdre esett, beletenyerelt a híg mocsokba. Az eső most is szemerkélt, sártenger vette körül őket. A fiatal katona belerúgott a szerencsétlenbe, aki nem is tudta egyensúlyát megőrizni, úgy feküdt fél oldalával el a tócsában. A már lent lévők nem is mertek ránézni, úgy tettek, mint aki észre sem veszi, mi történt. Anicétnek viszont nagyon piszkálta az igazságérzetét, pedig elhatározta, nem fog megszólalni, de egyszerűen kicsúszott a száján:
- Miért kell még nyomorultabbá tenni a helyzetet? - szűrte fogai közt.
A katona fülkagylója köré formálta tenyerét, mint aki nagyot hall.
- Jól hallom? A felettesnek mert szólni?
- Jól hallja! Nem állatok vagyunk, katonák leszünk, a haza szolgálatában, bármilyen kis közlegények is, ön és családja érdekében is vásárra visszük a bőrünket, nem pedig ilyen kényelmes beosztásban rugdaljuk fel az újoncokat!
Mire Anicét ocsúdott volna, már ő is a sárban feküdt a fiú mellett, aki meg sem mert mozdulni, tűrte alázott helyzetét. Mire hősünk felnézhetett volna, hogy esetleg valamivel visszavágjon a katonának - nem érte fel ésszel még mindig, hogy itt mindent rá kell hagyni a felettesekre -, hideg fegyvercsövet érzett a tarkóján.
- Most beszélj, okostojás! - szólt fölüle a gúnyos hang.

10.

Rettentő gyász sújtotta Anicét családját. Családját.. Hiszen már csak ketten maradtak! Itt kell egyedül hagynia a húgát, és ebbe a gondolatba még bele is borzongott.. Nem is tudta, hogyan mondja meg Nadine-nak, hogy ő bevonul katonának. Sajnos, semmit sem tehetett volna ez ellen még akkor sem, ha akar, mert megmásíthatatlan, visszavonhatatlan döntést hozott ezzel. Az ezredes megkérdezte kétszer is tőle, biztos-e a döntésében, mert ezennel már nincs visszaút..
Húgát ölelve állt a kapuban percekig. Hiába erős fiú, és hiába jelentkezett a hadseregbe.. Mégsem készült föl rá, hogy édesanyját holtan lássa. Pedig meg kellett történnie, hiszen senki sem volt nekik, aki támogassa őket ezekben a nehéz, fájdalommal terhes percekben. Anicét úgy érezte, szíve helyett egy nagy jégtömb van a mellkasában, mely többé ki sem olvadhat, mert sohasem fog több anyai szeretetet kapni. Arcán súlyos könnyek görögtek végig, engednie kellett nekik, mert ha visszafojtja meghasad a szíve. Nemcsak szülőanyját siratta, hanem húgát és önmagát is; gyerekek voltak ők még egy ilyen csapás feldolgozásához, de most hirtelen fel kellett nőniük, hiszen magukra maradtak.
Nadine megfogta bátyja kezét:
- Gyere, bátyus.. Mondj búcsút neki! - ezt már zokogva mondta, pedig azt akarta mutatni, erős, mint amilyen anyjuk volt.
Anicét is ilyesmit szeretett volna kimutatni, de neki sem ment.
Így aztán kéz a kézben sétáltak be a szegényes házba, ahol a szobát már a súlyos félhomály uralta. Szegények voltak ugyan, de a házat mindig a rend és tisztaság jellemezte. Így volt ez most is, és az alkonyati fényben úgy tűnt, mintha édesanyja csak alvásra hajtotta volna le fejét. Igaz; ez még így is volt, csak ő az örök alvásra kényszerült.
- Hogyan történt? - bírt végre megszólalni a fiú.
- Éppen az ebédet akarta feltenni. Tudod, hogy sosem engedte, hogy segítsünk neki! És elkezdett köhögni, nem bírta abbahagyni, vér jött fel, elájult, és mire odaugrottam mellé már halott volt.. Kovalski néni meghallotta a jajveszékelésemet itt, az udvarban, ő szaladt be segíteni..... Örökre hálás leszek neki, Anicét. És hála az égnek, hogy végre te is hazatértél!
- Nadine.. Sajnos nem tudok itt lenni veled, hogy törődjek vele, hogy anyánkat eltemessük. Bevonultam katonának, hajnalban jönnek értem, istenem.. - nem bírta tovább mondani, közben az ágyhoz sétált, és ezekben a pillanatokban anyja holttestére roskadva találta meg a zokogás.
- Anicét! Hogyan tehetted ezt? Anyánk is nagyon haragudott volna! És mi lesz velem így, árván??
- Nadine, dehát nem tudhattam, az én szemeim előtt csak az lebegett, hogy kéthavi ellátmányt adnak!
- De tudtad, mennyire beteg! - a harag szikrái izzottak a sötétben, ahogy életre keltek a kislány szemében.
Ebben a pillanatban kopogás hallatszott, és zökkentette ki a vitatkozókat.
- Anicét! - lépett be az ajtón Tamás. Arcán vigyor bujkált, de mikor megérezte a benti fagyot, lehervadt ajkáról.
- Mi a baj..? Neked sem támogatják ugye? - ő is azt hihette, hogy a család "feje" alszik..
- Meghalt édesanyánk - közölte tényként Anicét a rettenetes hírt.
- Ó.... Vigasztalódást nektek! De apafej, te hajnalban......
- Tudom, Tamás. És fogalmam sincs, mit tegyek! Vajon nem tesznek kivételt a seregnél emiatt a szörnyűség miatt?
- Tudod hogy nem, megmondta az ezredes, hogy ha mi magunk meghalunk, a holttestünket is beviszik! Csak, hogy megtanuljuk máris, hogy felelősséggel viseltetünk a saját döntéseinkért!
- Igen, haver.. Igazad van.
- Figyelj, csak.. A húgod ellesz nálunk! Egy vagy két szájjal több.. Öreganyám sok kézműves terméket gyárt, majd segít neki, anyámmal kijárhat a piacra..... Meg fogják érteni az asszonyok!
- De ki temetteti el? - szöktek ismét a fájdalomkönnyek Anicét szemébe.
- Segítnek a rokonaim, aztán tudjuk, hogyan megy ez a szegényházban..
- Tudom, barátom.. És nagyon köszönöm, hogy a sokévnyi távolság miatt is barát maradtál!
- Tudod Anicét.. Az igaz barátság sosem szűnik meg, csak szünetel.

9.

Anicét igen vegyes érzelmekkel baktatott hazafelé. Hol nekilódult, hol lelassított, mert félt édesanyja reakciójától. Hogy a Hivatalból hogyan jutott ki, arra nem is emlékezett egészen. Miután közölte vele az ezredes a döntésüket, hamar kint találta magát a Hivatal épületéből, de nem azon az úton, ahol bejutott. Oszkár egy úgynevezett hátsó kijárathoz vezette, s mielőtt kiengedte volna azon, a szokásos lekezelő, kioktató modorában látta el szóban útravalóval:
- Itt mész ki, hogy ne kelljen azon a csőcseléken átverekedni magad - kezdte, majd végigmérte a fiút, aki igen szegényes ruházatot viselt -, bár téged is még csak egy megbízás emel ki közülük egy pár milliméterrel - konstatálta Anicét felháborodott pillantását, majd enyhe megvető vigyorral a szája sarkában folytatta: - Aztán szépen hazafelé veszed az irányt. Nem kell a haveroknak a kocsmában elmesélni mi történt most veled, miként ment le a teszt, mert aki ezt teszi a hadsereg megsemmisíti. Ezzel a megbízással aláírtál egy titoktartási nyilatkozatot is.
- Tudom jól - szólalt meg hősünk, gondolatban olyanforma szavakat elnyomva, mint nyomorult seggfej -, ráaádsul TÉNYLEG aláírtam egy ilyen nyilatkozatot! - nyomta meg a szót, hogy éle legyen. - Szegény családból származom, mégis több vagyok nálad, ha pedig beállok a haza szolgálatába több méterrel úszom a fejed fölött, fontoskodó aktakukac! - szűrte az utolsó szavakat a fogai között, tudta, érezte, hogy nem kellene, de egyszerűen nem bírta visszafogni magát, annyira zavarta ez a modor. Mert valaki szegény, attól még van önbecsülése. Oszkár csak nézett, kinyitotta az ajtót, és taszított egy nagyot a fiún, hogy lehetőség szerint hasra esve hagyja el az épületet. Anicét gyorsan megkapaszkodott az ajtófélfán, nem esett hasra, és Oszkár csak a gyilkos pillantásában részesülhetett, mielőtt bevágta utána a nehéz tölgyfaajtót.

Aztán most itt van úton hazafelé. Estére nyúlt már az idő, hűvös szürkület lepte be a tájat. Kicsit didergett is nyárias ingjében, de nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, komolyabb kihívások elé fog majd nézni, mint egy kis alkonyi hideg elviselése a következő napokban, hetekben.. Esetleg években? Nem tudta meddig fog tartani a háború, hogy meddig tarthat. De ezzel nem volt egyedül, mert ezt még a hadsereg és a politikusok sem tudták. Mélyet szippantott a hűs légből, ami frissnek azért nem volt mondható, mert a környezetszennyezés mára olyan mértéket öltött, hogy állandó szmogban éltek az emberek. Kezdték már felélni a Föld összes tartalékát, önmagukat pusztította az emberiség. Az ismerős utcákon lelassított, nézelődött, sok emlék tornyosult fel lelkében. Búcsúzott. Úgy érezte, ő már nem fog ide visszatérni soha többé. De így legalább még egy kicsit segíthet a családján. Mert ha itthon marad sem tudna mit tenni, pénzt keresni nem lehet sehogyan, és nekik nincsen semmijük, hogy az újabban divatba jövő cserekereskedelemben részt vegyenek. Hamarosan a régi iskolája elé érkezett, melynek be volt deszkázva az ablaka. Lelki szemei előtt megjelent egy verővényes nap, amikor az emeleti ablakon kihajolt, és éppen akkor érkezett érte édesanyja, vidám volt, nevetett, miközben fölnézett az ablakra, és intett neki. Gondtalan volt a nevetése, fiatalos.. Ifjú anyuka, aki kisfiáért jött érte az iskolába, hogy hazatérve finom vacsorával kínálja, és együtt görnyedjenek az olvasókönyv fölé, vagy a matekfüzetbe irkáljanak, hogy együtt bogozzák ki az kisfiú számára oly bonyolult példa végeredményét. És akkor érkezett meg édesapja is a gyárból. Motorgyárban dolgozott, ahol különböző utóalkatrészeket gyártottak, mindig, friss olajillattal érkezett, melyet a kis Anicét "motorszagnak" hívott. Szeme előtt hullámzani kezdett az emlékkép, miközben szertefoszlott. Keserű könnyek mardosták szemét, nem volt ő olyan nagyon kemény fiú, mint gondolta. Ő csak azt kívánta volna, minden lehessen olyan, mint akkor, mikor még idilli család voltak. Sosem voltak gazdagok, de amire szükségük volt, az megvolt. De minden elromlott, és már csak a halál szabadíthatja fel a nehézségek alól, gondolta. Így közeledett otthonuk felé, mélázásából Nadine hisztérikus sikolyai zökkentették ki:
- MIÉRT, MIÉRT????
Odaszaladt húgához, ki már jajveszékelt, sosem látta még ilyennek.
- Nadine, mi történt, mi baj? - kiáltotta, miközben Nadine a karjába roskadt, úgy nézett fel rá hatalmas, könnyáztatta szemeivel:
- Édesanyánk meghalt.

8.

Egyenként hívták be a fiatalokat, így Anicét a nehéz ajtó dördülése után kettesben maradt Oszkárral. Félhomály uralkodott odabent, mely inkább a sötét felé hajlott, kissé dohos, hivatali "könyvtárszag" lengte körül. Ezt a helyiséget ismerte, mióta édesanyja betegeskedett sajnos neki kellett intéznie a hivatalos ügyeket. De a csend, az szokatlan volt a számára, hiszen máskor nyüzsgés vette körül, a sok szegény ember társasága, kik kiabálva próbálták védeni igazukat, vagy követelni azt a keveset, melyet ez a település adhatott nekik. Nem volt ideje gondolkozni, mert Oszkár hátranézett lapos válla fölött:
- Gyerünk, ifiúr, nem babazsúrra érkeztél!
Anicét kizökkent mélázásából, és szíve szerint nagyon szeretett volna valamilyen csípős megjegyzést tenni, de úgy gondolta, csak csökkentheti az esélyeit mindenféle téren, így inkább hallgatott, és csöndesen követte a ficsúrt az épület belseje felé. Végigsétáltak a hosszú folyosón, fel egy rövid lépcsőn, és egy magas, fehér ajtó elé érkeztek. A fiú ezen a helyen még sohasem járt, így kíváncsian tekintett körbe, bár Oszkár ezt sem igazán díjazta:
- Vár odabent az ezredes úr, ebben a küldetésben a saját szemével óhajtja kiválasztani az embereket, magam sem értem, miért, hiszen úgy volt, mindenkit elvisznek.. - ezzel kitárta az ajtót, és taszított egyet a fiún, aki megremegett a visszafojtott dühtől, hogy ne térítse kicsit udvariasabb viselkedésre egy-két ökölcsapással. De mire ezt is végiggondolhatta, már be is zárult mögötte az ajtó, és hunyorognia kellett az erős, fehér fényben.
- Hozta Isten, fiatalember! - szólt egy idősebb férfi hangja feléje. Alig eszmélt még Anicét, mert egy hipermodern helyiségben találta magát. Mintha más bolygón termett volna, sosem gondolta, hogy az ósdi hivatali épület ilyen helyeket is rejt. A tágas terem oldalán egy hosszú asztal állt, és minden fehér volt, ezért is vakult el annyira belépéskor. A hosszú asztal túlsó végén egy idős, ősz hajú és bajuszú ember ült. Ő intett a fiú felé:
- Jöjjön csak közelebb, én Szakáts ezredes vagyok.
- Acél Anicét, szolgálatára!
- Szép, dallamos neve van, remélem, kiérdemli a szolgálat alatt is!
- Minden erőmmel azon leszek, Uram!
- Ezt is szerettem volna hallani. Viszont néhány teszten át kell esnie, ezt ugye megérti? - az ezredes úr érdekes módon meglepően emberi volt, még mintha ő kérne elnézést, mert teszteknek vetik alá a jelentkezőket!? - húzta fel szemöldökét gondolatban Anicét.
E pár szó váltása közben Anicét elérte az idős embert, ki felállt az asztal mellől, és kezet nyújtott a fiúnak. Mindeközben már a mellette lévő ajtóra mutatott:
- Fáradjon csak be, és sok sikert!
Anicét belépett, és még mindig gondolataiba volt mélyedve, mert ilyen furcsa sorozáson ő még életében nem vett részt.
És meglepetése csak fokozódhatott.. Azzal ugyan tisztában volt, hogy a hadsereg a legmodernebb eszközöket használja, no de ennyire!? Ő azt gondolta, majd ki kell töltenie néhány pszichológiai tesztet, megnézik nem-e színtévesztő, stb.. No de, azt már mindenki tudja, hol kell hinni! És ő nem éppen templomban tartózkodott..
Elsőnek szimulációs gyakorlaton esett át, a dolog nagyban hasonlított egy számítógépes játékhoz, csak ilyen 4D-snek lehetett volna leginkább nevezni. Beült egy pilótaszékbe, és mindenféle ellenséggel összeakadt ott, nem repülőgépszimulátor volt, hanem kezdve a kézitusától minden egyébbel meg kellett küzdenie, mérték, hogy mennyire ellenálló, lelkileg mennyire terhelhető, stb.. Mivel nem a székben zajlott az egész teszt, hanem különböző gépeken. Ha Anicét valaha járt volna fitnesszteremben, talán az ott található gépekhez hasonlíott volna néhány elemet.. De mivel számára ez ismeretlen volt, így csak csodálkozott, de jól bírta.. Aztán persze volt pszichológia is, volt olyan teszt, mennyire bírja a gravitáció elvesztését, megváltozását.. Jó pár órát igénybe vett az egész, mire sikerült a végére verekednie magát. Zúgott már a feje, és fizikailag is nagyon kifáradt. Mégis úgy érezte tele van energiával, és egyáltalán nem bánta meg a döntését. Mikor mindezen túl esett, ismét az ezredes úr szobájában találta magát. Mit szoba, terem..
- Nos, Acél közlegény. Annyi időt kap, míg elköszön családjától, s közli velük, hogy holnaptól a hazát szolgálja, mert hajnali 6-kor önért megy gépkocsink, mely a bázisra szállítja, hogy megesküdjön rá, élete árán is nemzetünket fogja védelmezni. Értette!?
- Igenis, Ezredes Úr!

7.

Anicét türelmes ember, azaz fiú volt, de ebben a tömegben és idegállapotban, amibe ezennel került, nehéz volt türtőztetnie magát, hogy ne hatalmasodjék el rajta az idegbaj. A Hivatal előtti téren iszonyú tömeg taposta egymást. Mindenki be akart jutni, mindenki harcolni akart a hazáért. E nehéz, válságos időkben nyugodtan elmondhatjuk, hogy a legtöbb fiatal hasonló okok miatt volt jelen, mint Anicét és Tamás: legalább két hónapig ehet a családjuk. Ez ugyan nem sok idő,sőt nagyon kevés.. De a semminél azért minden több, ebben kiegyezhetünk. A két régi barát úgy gondolkodott, hogy nekik amúgyis minden mindegy, tehát megéri nekik a család kéthavi élelme azt, hogy vásárra vigyék a saját bőrüket. Anicét általában optimista felfogású fiatalember volt, de ebben a mai világban már neki is kezdett elszállni ez a felfogása, már oda jutott, hogyha elesik a háborúban sem kár, mert ha nem vonul be akkor is a lassú halál vár rá, így legalább tett valamit. Valamit, ami az életébe kerülhet, ami afféle utolsó lehetőség. És becsületbeli ügy is, nem egy ember váltja meg a világot, de ha mindenki úgy gondolja, hogy egy ide vagy oda, akkor senki sem harcol és eleve veszett az ügy.. Úgyhogy serényen próbálta mindig felhívni magára a figyelmet, ahányszor a hivatalnok kinézett az ajtón.
- Nyuglom, fiatalok! - kiáltott éppen ki a tömegbe az ajtó résében állva Oszkár, a hivatalnok. - Mindenkire sor kerül, aki megfelel a feltételeknek! Aztán központilag lesz eldöntve az, hogy kik vonlulnak be, elvileg a szám korlátozott, gyakorlatilag nem, tehát aki egészségügyileg is megfelel, az már a seregben is tudhata magát! Én csak arra kérek mindenkit, legyenek türelemmel, mert a felesleges dulakodás vagy vita azt eredményezi, hogy kizárjuk az illetőt a jelentkezők sorából!
- Te látsz itt valakit dulakodni? - fordult Tamás Anicét felé.
- Nem, de ez a ficsúr túlpörgeti magát - mondta ellenségesen Anicét, miközben alaposabban megfigyelte a várakozók sorait. Valóban nyugalom honolt, az emberek meglepően türelmesen várakoztak. Volt persze itt-ott kisebb hangzavar, mert volt olyan fiú, kit elkísért az édesanyja még az utolsó percekben is próbálva lebeszélni bevonulási szándékáról. A fiú úgy látta teljesen sikertelenek voltak ezek a kísérletek, mert aki idáig eljutott, azt már nem lehetett lebeszélni, akiket így maguk körül látott, mindenki el volt tökélve azzal, hogy bevonul. Sziklaszilárd tekintetek néztek vissza rá, eltánrotíthatatlan fiatalemberek soraiban várakozott. Aztán eszébe jutott az is, hogy az ő családja mit sem sejt erről, hogy ő most éppen itt várakozik. Azzal indult el otthonról, hogy élelembeszerző körútra megy, aztán itt kötött ki végülis. Egyenesen idejött, nem ment közben haza, nem is látta értelmét, mert úgysem hagyná magát lebeszélni. Azért ő úgy állt a dologhoz, hogy a háború végeztével hazatér majd. Persze a felfogása kissé még gyerek volt, azért megbújik az egy 18 éves lelkében, még ez az élet sem keményítette meg annyira. Mert abba nem gondolt bele, hogy a háború tovább tart két hónapnál, és az után mit csinál a családja, mit eszik, a beteg édesanyja és fiatal húga..? De mégis azt érezte tennie kell valamit, nem ülhet itthon ölbe tett kézzel! Merengéséből barátja hangja riasztotta fel:
- Ugye, Anicét?
- Mi?
- Legalább jó ügy érdekében döglünk meg, éppen azt taglaltuk Árpival - mutatott a mellettük álló fiú felé.
- Ja, hát igen - mondta gondterhelten Anicét, de azért a lelke mélyén csak aggódott az itthon maradott családtagokért..
"Majd csak lesz valahogy, majd Nadine jár portyázni, legalább csak kettejükre kell gondolnia" - vigasztalta magát.
- Hé, te ott, neked beszélek, még el sem ért a detonáció, máris süket vagy!? - rezzent össze Oszkár leereszkedő ordítására, közben Tamás is megtaszította:
- Te jössz, apafej, sok szerencsét!
És Anicét belépett a Hivatal ajtaján.

6.

Rettentő éhínség szabadult a városra a háború beköszöntével. Támadás nem érte őket, a harcok úgymond nem itt zajlottak, de az ország gazdasága összeomlott, már a gazdag réteg is csak az összeharácsolt javakat élte fel, viszont a szegényebbik rétegnek sajnos nem voltak ilyen tartalékai, azoknak, amilyen Anicét családja is volt, akik egyik napról a másikra éltek. A fiú éppen az utcán csatangolt. Mikor nem volt bombariadó, és csend volt, megtehette ezt. Már arra is ráfanyalodott, hogy bizony mások szemétjében turkáljon abban a reményben, hogy rátalál valami ehetőre, és hazaviheti a családnak. Már ott tartott, hogy bizony azt az ominózus halat sem kidobta volna, hanem megsüti jól megfokhagymázza, aztán majd lesz velük valami, legalább nem üres gyomorral viszi el őket a halál. De még ilyen minőségű élelemhez sem tudott hozzájutni. Dolgozni sem kellett már senkinél, mert ilyen helyzetben már a felső réteget sem a kertje külalakja érdekelte, be voltak zárkózva ezek az emberek erődítménynek képzelt házaikba, s vártaák a jó szerencsét. Amit egyelőre hiába vártak, mert sok-sok év volt még a háború végéig bár ezt ők nem tudhatták. A hírekben minduntalan arról tájékoztatták az embereket, hogy a háborúnak hamarosan vége, és ismét minden visszaáll a régibe. Aztán volt olyan, aki ezt el is hitte. De Anicét nem hitte, ő tudta, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Így aztán az utcán bandukolt abban a reményben, hogy szembe találja magát a jó szerencsével, hátha történik valami. Mígnem belebotlott egy falragaszba:

FIGYELEM!
16 ÉS 23 ÉV KÖZTI FIATALOKAT TOBORZUNK A FRONTRA!
Fél év betanítás után élesben védheted hazádat és a becsületedet, kiállhatsz barátaidért, családodért, hogy egy új világ köszöntsön ránk, ahol minden TESTVÉRI!
Jelentkezni a Hivatal földszinti irodájában lehet!
A jelentkező fiatalok családját kéthavi élelemmel látjuk el jutalmul, s maguk a jelentkezők sem fognak ellátmányban hiányt szenvedni!
"Ép testben a nyers erő!"

Anicét kétszer végigolvasta a plakátot, de már elsőre döntött: ha bevonul, legalább két hónapig ehet édesanyja és húga. A saját sorsa már nem is igazán érdekelte. Felnézett az égre, ahol a Nap sápadtan mosolygott rá a vékony gomolyfelhők mögül. Nem is emlékezett rá, mikor láttak a Napot normálisan, a sok környezetszennyezéstől mindig eltakarta valami gázos vagy gőzös felleg. Ezen a világon már úgysem sok van neki megírva, ilyesmiken gondolkodott a fiú, miközben lépteit a Hivatal felé irányította. Nem akart hazamenni, nem akarta a családot tájékoztatni előre a tervéről, ő döntött, így kellett lennie. Ő maga sem bírta már ezt az életet, és a család két nőtagját sem bírta szenvedni látni. Haragudott is a politikusokra, és mindenkire, aki az országot ebbe a helyzetbe sodorta. Úgy gondolta, itt az alkalom, hogy bosszút állhasson azokon, akik ide juttatták az embereket. Így hát leszegte a tekintetét a göcsörtös járdára, és határozott léptekkel vette az irányt a Hivatal felé.

Az épület előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Ez is érdekes volt, mert a falragasz még egy napja sem lehetett kint, mert nem találkozott még eddig vele, pedig minden nap kijött a városba. Így hát laza léptekkel odasétált a várakozók közé. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.
- Te itt, öreg?
Már éppen fel akart háborodni, esetleg egy ökölcsapással elintézni az illetéktelen személyt, ki behatolt a személyes zónájába, de a barna szempár, amibe belenézett ismerős volt, holott évek óta nem látta őt.
- Tamás! Te..?
- Én.. Én is jelentkezek, de látom te is eljöttél.
- El.
- Hihetetlen szegénységben élünk, én nem bírom már tovább. Így a család ehet legalább, öreganyám és a bátyám kislánya velünk él, nem bírom nézni szenvedésüket. Én meg nem bírok megülni egy helyben, valamit tennem kell! - az utolsó szavakat már kiáltotta, miközben ökölbe szorult a keze. Többen feléjük is fordultak a várakozók közül, de pár perc múlva már mindenki egy öregemberre lett figyelmes, akit kipenderítettek az utcára.
- Takarodjék innen, míg szépen van! Vén bolond, nem látja, hogy csak fiatalokat toborzunk? Hogy védené maga a hazát! - köpött is egyet az útra, majd bevágta az ajtót, a brillantinozott hajú hivatalnok.
- Rohadt szemét - szűrte a szavakat fogai közt Anicét. - Az ilyeneket kéne kiirtani. Amúgy én is olyasfélék miatt vagyok itt, mint te - nézett aztán Tamásra. - Anyám beteg, és húgom is ott van velünk.. Legalább ők hadd egyenek, velem meg lesz ami lesz, engem már azt sem érdekel, ha meghalok.
Közben nyílt az ajtó, és a nyálas kis hivatalnok ismét kidugta résén a fejét.

2. rész

Ínséges idők

TÍZ ÉV MÚLVA

5.

Anicét óvatosan lopakodott hazafelé. A kis városban már hónapok óta zavargások voltak, és az élelem megszerzése még azoknak is gondot jelentett, akiknek volt pénzük. Hármasban éltek, édesanyjával és húgával Nadine-al. Édesanyja tüdőbeteg volt már évek óta, és nem tudott normális munkát vállalni, így Anicétnek sajnos hamar, túl hamar fel kellett nőnie. Kötelességének érezte, hogy gondoskodjék a családról, nem háríthatta beteg anyjára ezt, és szerette volna, ha legalább Nadine viszi valamire az életben, ha nár neki nem sikerült. A lány jó tanuló volt az iskolában, és Anicét azt tervezte számára, hogy tanuljon addig, ameddig teheti. Csakhogy a háborút senki sem kalkulálta be. Igaz, ott még nem tartott az ország, de már nagyon közel álltak a harmadik világháború kirobbanásáig is akár. A világ nagyon sokat romlott, az emberek szép lassan tönkretették a földet, felélték a bolygó összes tartalékát. És ami kevés akadt is egy-egy országban, hát azért küzdeni kellett. A fiú próbált különböző alkalmi munkákat vállalni, a gazdag rétegnél főképp, a város központjában éltek ilyen jómódú emberek. Őknáluk sok számukra rangon aluli munka volt, melyet fiatalok végeztek el helyettük; még olyan gyerek is volt, aki eltűrte, hogy állandóan csicskáztassák csak, hogy egy kis élelemhez juthasson. Anicét azért nem adta föl a büszkeségét, nem vállalt olyan munkát, melyet ez nem engedett volna. De a kertekben mindenfélét elvállalt, fűnyírás, sövénynyírás, medencetakarítás, és minden ehhez hasonlót. De ezekért sajnos nem fizettek sokat, volt, aki élelmet adott, és volt olyan gazember is, aki a megavasodott, összeállt lisztet, zsizsikes babot és olyan élelmiszereket adott, amit egyébként kidobott volna, mert ők nem ették volna meg. Anicét ezeken nagyon felháborodott, de hazavitte, amit tudtak ők bizony ebből is megettek, mert enni muszáj volt valamit, és ha ez került az asztalra, hát ez volt. Esténként sokszor biztatta édesanyja, mert fel akarta adni a küzdelmet, hogy ő már nem bírja tovább, és hogy szeméttel fizetik meg a szolgálatait. Úgy érezte megalázkodik ezek előtt az emberek előtt, csak, hogy a családja tudjon mit enni. De arra, mint becsületes gyerek sohasem gondolt, hogy elmenjen lopni, vagy ő maga átverjen akárkit is. Egyik este éppen az asztalnál ültek, szerzett pát szem krumplit, azt főzték meg, és sózva ették. Nadine nem volt kényes lány, de álmodozni.. Hát azt talán soha senki sem tilthatja meg az embernek!
- Hajj, de jó is volna egy kis sült hús mellé. Anicét, emlékszel, régen milyen finom, ropogósra sült malachúst ettünk.. Be jó is volt az!
- Emlékszem.. Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy azt eszel. Éld bele magad, talán menni fog!
Nadine lehunyta a szemét, és kis idő múlva harapott bele a krumpliba.
- Ez csak burgonya, Anicét - mondta aztán.
- Gyerekek, becsüljétek meg ezt is, ami ma az asztalunkra került! - szólt közbe édesanyjuk, ki egy szürkére mosott, valaha szebb napokat is látott - még fehéren -, köntösben ült az asztalnál, és utolsó szava köhögésbe fúlt. - Tudjátok - folytatta, mikor csitult a roham - van olyan gyerek és szülő, akinek ilyesmi sem kerül az asztalára, hiszen tudjátok, mennyire sok szegény család él itt.
De nem okíthatta tovább gyermekeit, mert kopogtattak.
Anicét az ajtóhoz ment, és kinyitva látta, hogy József áll előtte, akinek ma a szemetét szortírozta ki és így elkülönítve szállította ki a szelektív gyűjtőkhöz. Nem csak üres flakonokra és konzervdobozokra kell gondolni, mert bizony még a gyomra is forgott, olyan gusztustalan dolgok is napvilágra kerültek. De a jó fizetség reményében szó nélkül csinálta, pedig megfogadta, ilyet sem fog többé elvállalni, de lelki szemei előtt húga felcsillanó szemét látta, ha hazavisz valami jobb élelmet, vagy édesanyja ragyogó arcát, mikor büszkén dicséri fiát, hogy jó üzletet kötött.
- Meghoztam a fizetséged, fiú - szólt József.
- Jaj, az nagyon jó lesz már, életmentő a megjelenése.
József szája szögletében mintha gúnyos mosolyféle villant volna fel, de olyan rövid ideig, hogy Anicét biztos sem volt benne, hogy látta-e, vagy csak a képzelete játszott vele.
- Ezt még múlt héten fogta a fiam, de leolvadt a fagyasztó, aztán az asszony visszafagyasztotta, de azóta sem ettük meg, nektek jó lesz vasárnapi ebédre! - és a fiú kezébe nyomott egy nagy harcsát, ami több kilót nyomott, de a fiú máris rosszat érzett.
- Köszönjük - mondta egyszerűen.
- Máskor is gyere fiam, van még mit csinálni! - mondta József, és sarkon is fordult.
- Köszönöm, uram, jó estét!
- Szervusz fiam.
A fiú bevitte a fizetséget, odabent édesanyja kivette kezéből.
- Ezért gürcöltél ma, te fiú? Hiszen ez a hal már rothadásnak indult!
Anicét keze ökölbe szorult a méregtől.
- Anyám, hiába szenvedtem, és alázkodtam meg ma!?
- Jajj, kisfiam, annyira sajnálom - jelent meg egy könnycsepp édeasnayja szeme sarkában.
Így teltek napjaik, míg a háború el nem érte városukat.

3.

Másnap aztán intézkedtek is, amennyire tudtak. Tamáséknak volt tanyájuk, vagy divatos nevén szólva farmjuk. Így aztán sok ilyen holmijuk volt, mint mondjuk a talicska. Ráadásul oly módon, hogy el tudta hozni úgy, hogy a szülei észre sem vették. Mert nem igazán tudott volna mit kitalálni, úgysem engedték volna, hogy elhozza. Szülei rendesen, normálisan nevelték őt, de azért nem úgy és annyira, hogy akármit is megtehessen. Elvégre egy talicska nem játék. És azt még így sem tudta, hogyan viszik el a hullát észrevétlenül, de csak megoldják, csak könnyebb, mint emelni, hiszen azért gyerek létükre nem voltak annyira jó erőben, bár mivel többen voltak, ezt még meg is oldották volna. Csak hát annak a hullának szaga volt! És gusztustalanul elrothadt, így sem tudták, egyáltalán hogyan helyezzék a talicskára, hiszen hozzáérni..!? Tamás várta Rolandot, aki megígérte, hogy elmegy hozzájuk este hatra és segít a talicskát a régi lőtérhez vinni. Aztán a többiek ott várnak, és jól elidőznek, egészen sötétedésig. Nyár révén azért még erre várniuk kellett, de eljöttek ilyenkor, aztán majd a késői elmaradásért talán mindenki kikap otthon, de ezt muszáj volt megkockáztatni. Főleg Pálmának kellett ettől tartania, hiszen azért a kislányokra jobban figyeltek a szülők, hogy időben otthon legyenek. A fiúk mondták is neki, nyugodtan kimaradhat ebből a kalandból, nem fogják hibáztatni érte. De ő mindenben részt akart venni, és azt egyébként is utálta, ha lányként bántak vele, mert ő egyenrangú szeretett lenni velük, és a játékokban ez így is volt.
- Hú, végre itt vagyunk - szólt Tamás, mikor végre nagy nehezen odaértek Rolanddal a lőtérhez, ahol a többiek már várták őket. Eléggé leizzadt a két fiú, a rossz murvás, homokos talajon nehéz volt a talicskát tolni, és kicsit messze is volt a hely onnan, ahol laktak; kint volt a város határában. Ezért is jártak egyébként biciklivel ide, csak ugye most a talicska miatt ők ketten gyalogoltak.
- Akkor valahogy rá kell applikálni, és toljuk majd felváltva, ahogy bírjuk - mondta Anicét.
- Fuuujjjj - így Ákos, a finnyás.
- Állj! - szólt közbe ekkor Pálma, a baráti kör "női" tagja, és a zsebébe mélyesztette kezét. Ezúttal fiús pólóban és rövidnadrágban volt, alkalomhoz öltözve, hiszen mindenből ki akarta venni a részét. A fiúk mind ránéztek.
- Tádáám!! - kiáltotta a kislány, és előhúzott két pár hosszú szárú gumikesztyűt a zsebéből.
- Pálmi, az Istennőnk! - kiáltott dallamos hangon Roland, és mind elnevették magukat, még a helyzet szörnyűsége ellenére is.
- Akkor viszont két ember fogja feltenni a talicskára a testet! - szólt Anicét.
- De kik lesznek azok? - kérdezte Ákos.
- Aki a rövidebbet húzza! - szólt Pálma, és közben már le is tépte a szalmaszálakat, a fiúk pedig szép sorjában eléje járultak, hogy húzzanak.
- Hű - törölte le homlokát a finnyás Ákos; ezt megúszta.
Őutána Anicét következett, neki sikerült rövidebbet húznia, a másik pedig Tamás volt, így ők húzták föl a kesztyűket, de a kis bódé romjához mindnyájan odasétáltak, a talicskát Roland tolta oda. A bűz orrfacsaró volt, sokkal büdösebb, mint tegnap.
- Fenébe, lehetett volna olyan, mint a horrorfilmekben, hogy eltűnik, és itt vitatkoztunk volna, hogy akkor most itt volt vagy nem volt itt - biggyesztette ajkát Ákos.
- Örülj neki öregem, hogy nem te emeled! - szólt rá Tamás.
- Igazad van, apafej - hagyta annyiban Ákos.
Anicét és Tamás beléptek a kis romos épületbe, melynek majdnem teljesen elfoglalta padlóját a test, olyan kicsinyke kis építmény volt az egész. Anicét megmarkolta a lábát, Tamás pedig a két karját, így gondolták, hogy kiviszik, kihúzzák inkább, és kívül emelik a talicskára. Ahogy Tamás megmarkolta a karokat, olyan szörcsögő hangot hallatott, és a húsba mélyedt a keze. Ahogy a tetem elmozdult helyéről látszott, hogy dögletes levek állnak meg alatta, és a milliónyi kis pondró felháborodva járja benne táncát, mert meg merte zavarni valaki lakmározásukat, fejlődésüket, hogy valamikor ők is egészséges döglégyként repülhessenek ki a hullából. Szerencsétlen Tamásnak ez már nagyon sok volt; amúgy is ő volt belül, és hirtelen az öklendezés új hulláma kezdte el rázni testét, és a nemrég elfogyasztott vacsora a holttest arcán landolt. A helyzet még mulatságos is lehetett volna, de aki ott jelen volt, annak nem, mert szörnyűséges volt ez az egész. Tamás már csak azon igyekezett, hogy ne ájuljon el, mert ha ráesik a rothadásban lévő tetemre, hát abba még belegondolni sem szabad. A másik oldalon Anicét egy hatalmasat rántott rajta, és végre...... A hulla a saját pépesre oszlott húsán kicsúszott a szabadba, és Pálma ekkor sikoltott fel.

4.

A fiúk azt hitték, hogy túl megrázó látvány, élmény lehetett ez egy kislány számára, és ezért rémült meg annyira Pálma. Aztán Anicét is megpillantotta azt, amit a lány: a hulla alatt nedves volt a beton, a rothadó test kipárolgásai miatt, hiszen rettentő-rekkenő kánikula köszöntött azokban az időkben az országra. De még így is jól olvasható volt a szöveg, melyet a hulla alá írt valaki:
"MIND MEGDÖGLETEK"
Látva Anicét rémült arcát már a többiek is úgy gondolták, ennek már valóban a fele sem tréfa. Sorban az ajtóhoz járultak, hogy láthassák, mi okozta az ijedelmet.
- Szerintetek? - kérdezte Anicét, és pillatatokra mindnyájan megfeledkeztek a tetemről, melyet az imént nagy nehezen ráemeltek a talicskára.
- Biztos, hogy minket akar elkapni valaki! - jelentette ki Ákos.
- Vagy valami - tette hozzá Roland, aki mindig is hitt a természetfeletti létezésében.
- Áh - legyintett Anicét. - Ki tudja, ki a fene szórakozik velünk!
- Te ezt szórakozásnak neveznéd? - váltott enyhén hisztérikussá Ákos hangja.
- Gyerekek.. - szólt bele Tamás is. - Mozogjunk, vigyük el ezt innen, mert megláthat valaki, és akkor még nagyobb gáz lesz!
Végülis ezzel egyetértettek a többiek is, és Roland és Ákos volt az első, akik a talicskát tolták. Elvégre Anicétnek és Tamásnak egyelőre elég volt a kivitel, Pálmát meg mivel lány kímélni akarták, bár kijelentette, hogy a következő körben ő lesz az egyik. A kút olyan egy kilométerre lehetett onnan, és azért nem voltak nagyon kierősödve a gyerekek, így sűrűn meg kellett állni és váltogatni a talicskát toló embereket. De nagy nehezen megtalálták azt a kutat, amiről beszéltek. Elhagyatott helyen volt, nem igazán figyelhette őket senki. Így aztán ismét eljött a pillanat, hogy két ember felemelje a hullát, akik a kút fenekére "küldik". Igazságosan úgy egyeztek meg, hogy a másik két fiú lesz az: Ákos és Roland, Pálma pedig segédkezik, mert ő ugyebár sosem szeretett kimaradni semmiből, amiért leány. A kesztyűket felhúzta a két fiú, Ákos a lábánál fogta, Roland pedig a vállánál; nagy nehezen áthúzták a kút kávájára, Pálma még a cipős lábát nyomta, és amikor túlkerült a test a holtponton, nagy csobbanással érkezett meg végső nyughelyére: a kút fenekére. A gyerekek sorban leültek a kút körül a földre, hátukat a betongyűrűnek támasztották; nagyokat sóhajtoztak.
- Ezen túl volnánk - jegyezte meg egy idő után Anicét. - De mit kezdjünk a fenyegetéssel?
- Egyelőre csak azt tudjuk, hogy figyelünk - mondta Pálma. - De az a baj, hogy ettől fogva megkeseredik a lőtéri játszásunk, többet nem tudunk nyugodtan játszani, és elfelejteni sem, amit most tettünk.
A kislány ifjú kora ellenére is nagyon jól látta a dolgot. Többé nem játszottak olyan felhőtlenül ott, mint azelőtt, a hulla árnya és a tettüké örökké a fejük fölött úszott. De azt soha életükben nem tudták meg, hogy mi miért történt, ki volt az áldozat, miként került oda, és mi lehetett a fenyegetés, mert sohasem történt semmi. De elfeledni mégsem tudták ezt az esetet, hogyan is tudták volna. Lehet, komikusan hangzott ez az egész, de higgyék el, átélni nem ugyanaz, átélni újabb lépcsőfokokat jelentett a felnőtté válás szintjére. A következő nyárra mintha megkomolyodtak volna a gyerekek; nem jártak már ki, a nyár elején igen, de mindenfélébe belefogtak, amit az előtt szerettek ott csinálni, de éppenhogy tették a dolgokat pár percig, mikor el is unták. Nem lelték már örömüket benne.
Felnőttek.