3.

Másnap aztán intézkedtek is, amennyire tudtak. Tamáséknak volt tanyájuk, vagy divatos nevén szólva farmjuk. Így aztán sok ilyen holmijuk volt, mint mondjuk a talicska. Ráadásul oly módon, hogy el tudta hozni úgy, hogy a szülei észre sem vették. Mert nem igazán tudott volna mit kitalálni, úgysem engedték volna, hogy elhozza. Szülei rendesen, normálisan nevelték őt, de azért nem úgy és annyira, hogy akármit is megtehessen. Elvégre egy talicska nem játék. És azt még így sem tudta, hogyan viszik el a hullát észrevétlenül, de csak megoldják, csak könnyebb, mint emelni, hiszen azért gyerek létükre nem voltak annyira jó erőben, bár mivel többen voltak, ezt még meg is oldották volna. Csak hát annak a hullának szaga volt! És gusztustalanul elrothadt, így sem tudták, egyáltalán hogyan helyezzék a talicskára, hiszen hozzáérni..!? Tamás várta Rolandot, aki megígérte, hogy elmegy hozzájuk este hatra és segít a talicskát a régi lőtérhez vinni. Aztán a többiek ott várnak, és jól elidőznek, egészen sötétedésig. Nyár révén azért még erre várniuk kellett, de eljöttek ilyenkor, aztán majd a késői elmaradásért talán mindenki kikap otthon, de ezt muszáj volt megkockáztatni. Főleg Pálmának kellett ettől tartania, hiszen azért a kislányokra jobban figyeltek a szülők, hogy időben otthon legyenek. A fiúk mondták is neki, nyugodtan kimaradhat ebből a kalandból, nem fogják hibáztatni érte. De ő mindenben részt akart venni, és azt egyébként is utálta, ha lányként bántak vele, mert ő egyenrangú szeretett lenni velük, és a játékokban ez így is volt.
- Hú, végre itt vagyunk - szólt Tamás, mikor végre nagy nehezen odaértek Rolanddal a lőtérhez, ahol a többiek már várták őket. Eléggé leizzadt a két fiú, a rossz murvás, homokos talajon nehéz volt a talicskát tolni, és kicsit messze is volt a hely onnan, ahol laktak; kint volt a város határában. Ezért is jártak egyébként biciklivel ide, csak ugye most a talicska miatt ők ketten gyalogoltak.
- Akkor valahogy rá kell applikálni, és toljuk majd felváltva, ahogy bírjuk - mondta Anicét.
- Fuuujjjj - így Ákos, a finnyás.
- Állj! - szólt közbe ekkor Pálma, a baráti kör "női" tagja, és a zsebébe mélyesztette kezét. Ezúttal fiús pólóban és rövidnadrágban volt, alkalomhoz öltözve, hiszen mindenből ki akarta venni a részét. A fiúk mind ránéztek.
- Tádáám!! - kiáltotta a kislány, és előhúzott két pár hosszú szárú gumikesztyűt a zsebéből.
- Pálmi, az Istennőnk! - kiáltott dallamos hangon Roland, és mind elnevették magukat, még a helyzet szörnyűsége ellenére is.
- Akkor viszont két ember fogja feltenni a talicskára a testet! - szólt Anicét.
- De kik lesznek azok? - kérdezte Ákos.
- Aki a rövidebbet húzza! - szólt Pálma, és közben már le is tépte a szalmaszálakat, a fiúk pedig szép sorjában eléje járultak, hogy húzzanak.
- Hű - törölte le homlokát a finnyás Ákos; ezt megúszta.
Őutána Anicét következett, neki sikerült rövidebbet húznia, a másik pedig Tamás volt, így ők húzták föl a kesztyűket, de a kis bódé romjához mindnyájan odasétáltak, a talicskát Roland tolta oda. A bűz orrfacsaró volt, sokkal büdösebb, mint tegnap.
- Fenébe, lehetett volna olyan, mint a horrorfilmekben, hogy eltűnik, és itt vitatkoztunk volna, hogy akkor most itt volt vagy nem volt itt - biggyesztette ajkát Ákos.
- Örülj neki öregem, hogy nem te emeled! - szólt rá Tamás.
- Igazad van, apafej - hagyta annyiban Ákos.
Anicét és Tamás beléptek a kis romos épületbe, melynek majdnem teljesen elfoglalta padlóját a test, olyan kicsinyke kis építmény volt az egész. Anicét megmarkolta a lábát, Tamás pedig a két karját, így gondolták, hogy kiviszik, kihúzzák inkább, és kívül emelik a talicskára. Ahogy Tamás megmarkolta a karokat, olyan szörcsögő hangot hallatott, és a húsba mélyedt a keze. Ahogy a tetem elmozdult helyéről látszott, hogy dögletes levek állnak meg alatta, és a milliónyi kis pondró felháborodva járja benne táncát, mert meg merte zavarni valaki lakmározásukat, fejlődésüket, hogy valamikor ők is egészséges döglégyként repülhessenek ki a hullából. Szerencsétlen Tamásnak ez már nagyon sok volt; amúgy is ő volt belül, és hirtelen az öklendezés új hulláma kezdte el rázni testét, és a nemrég elfogyasztott vacsora a holttest arcán landolt. A helyzet még mulatságos is lehetett volna, de aki ott jelen volt, annak nem, mert szörnyűséges volt ez az egész. Tamás már csak azon igyekezett, hogy ne ájuljon el, mert ha ráesik a rothadásban lévő tetemre, hát abba még belegondolni sem szabad. A másik oldalon Anicét egy hatalmasat rántott rajta, és végre...... A hulla a saját pépesre oszlott húsán kicsúszott a szabadba, és Pálma ekkor sikoltott fel.

4.

A fiúk azt hitték, hogy túl megrázó látvány, élmény lehetett ez egy kislány számára, és ezért rémült meg annyira Pálma. Aztán Anicét is megpillantotta azt, amit a lány: a hulla alatt nedves volt a beton, a rothadó test kipárolgásai miatt, hiszen rettentő-rekkenő kánikula köszöntött azokban az időkben az országra. De még így is jól olvasható volt a szöveg, melyet a hulla alá írt valaki:
"MIND MEGDÖGLETEK"
Látva Anicét rémült arcát már a többiek is úgy gondolták, ennek már valóban a fele sem tréfa. Sorban az ajtóhoz járultak, hogy láthassák, mi okozta az ijedelmet.
- Szerintetek? - kérdezte Anicét, és pillatatokra mindnyájan megfeledkeztek a tetemről, melyet az imént nagy nehezen ráemeltek a talicskára.
- Biztos, hogy minket akar elkapni valaki! - jelentette ki Ákos.
- Vagy valami - tette hozzá Roland, aki mindig is hitt a természetfeletti létezésében.
- Áh - legyintett Anicét. - Ki tudja, ki a fene szórakozik velünk!
- Te ezt szórakozásnak neveznéd? - váltott enyhén hisztérikussá Ákos hangja.
- Gyerekek.. - szólt bele Tamás is. - Mozogjunk, vigyük el ezt innen, mert megláthat valaki, és akkor még nagyobb gáz lesz!
Végülis ezzel egyetértettek a többiek is, és Roland és Ákos volt az első, akik a talicskát tolták. Elvégre Anicétnek és Tamásnak egyelőre elég volt a kivitel, Pálmát meg mivel lány kímélni akarták, bár kijelentette, hogy a következő körben ő lesz az egyik. A kút olyan egy kilométerre lehetett onnan, és azért nem voltak nagyon kierősödve a gyerekek, így sűrűn meg kellett állni és váltogatni a talicskát toló embereket. De nagy nehezen megtalálták azt a kutat, amiről beszéltek. Elhagyatott helyen volt, nem igazán figyelhette őket senki. Így aztán ismét eljött a pillanat, hogy két ember felemelje a hullát, akik a kút fenekére "küldik". Igazságosan úgy egyeztek meg, hogy a másik két fiú lesz az: Ákos és Roland, Pálma pedig segédkezik, mert ő ugyebár sosem szeretett kimaradni semmiből, amiért leány. A kesztyűket felhúzta a két fiú, Ákos a lábánál fogta, Roland pedig a vállánál; nagy nehezen áthúzták a kút kávájára, Pálma még a cipős lábát nyomta, és amikor túlkerült a test a holtponton, nagy csobbanással érkezett meg végső nyughelyére: a kút fenekére. A gyerekek sorban leültek a kút körül a földre, hátukat a betongyűrűnek támasztották; nagyokat sóhajtoztak.
- Ezen túl volnánk - jegyezte meg egy idő után Anicét. - De mit kezdjünk a fenyegetéssel?
- Egyelőre csak azt tudjuk, hogy figyelünk - mondta Pálma. - De az a baj, hogy ettől fogva megkeseredik a lőtéri játszásunk, többet nem tudunk nyugodtan játszani, és elfelejteni sem, amit most tettünk.
A kislány ifjú kora ellenére is nagyon jól látta a dolgot. Többé nem játszottak olyan felhőtlenül ott, mint azelőtt, a hulla árnya és a tettüké örökké a fejük fölött úszott. De azt soha életükben nem tudták meg, hogy mi miért történt, ki volt az áldozat, miként került oda, és mi lehetett a fenyegetés, mert sohasem történt semmi. De elfeledni mégsem tudták ezt az esetet, hogyan is tudták volna. Lehet, komikusan hangzott ez az egész, de higgyék el, átélni nem ugyanaz, átélni újabb lépcsőfokokat jelentett a felnőtté válás szintjére. A következő nyárra mintha megkomolyodtak volna a gyerekek; nem jártak már ki, a nyár elején igen, de mindenfélébe belefogtak, amit az előtt szerettek ott csinálni, de éppenhogy tették a dolgokat pár percig, mikor el is unták. Nem lelték már örömüket benne.
Felnőttek.