1. rész

Mielőtt a világ "elmozdult" volna, azaz a Háború előtt

1.

Anicét a régi lőtér szívében álldogált, és várta a többi fiú érkezését. Vékonyszálú, szőke haját a szél lebegtette, mert a feje búbján volt egy kis forgó, és ott a haját sosem tudta lefésülni. Kék szemében összeszűkült a pulilla, ahogyan abba az irányba nézett, ahol a nap hamarosan lebukik a látóhatár mögé, hogy teret engedjen az éjszaka sötétjének és a Hold uralmának, mely nem igazán engedte a fényt érvényesülni. Ő nem bánta, ha eljő az éjszaka, szerette a sötétet, olyan megnyugvást okozott számára. Érdekes; a legtöbb korabeli gyerek félt ilyen helyzetekben főleg, egy ilyen kihalt helyen, mint ahol most ő tartózkodott. Az ő szívét valamiért megkeményítette a sok tapasztalat, nyolc éves létére néha olyan felnőttesen tudott gondolkozni. Hamar megedzette az élet. Az édesapja még három éves korában elhagyta őket; szó nélkül lépett le, és soha többé nem hallottak róla. A kishúga, a kicsi Nadine még csak másfél éves volt akkor, ő még korábban kóstolhatott bele az ínséges életbe, pesze szegényke azt sem tudta mi történik még akkor, hiszen ő maga, Anicét sem. De megtanult nélkülözni, és sok mindenről lemondani, mert igen szegényes körülmények között éltek. Nem voltak drága játékai, csak azt kapta, amit anyja megengedhetett magunkak, és az az alapvető élelmen kívül nem sok volt, hiszen néha még arra sem igazán futotta. Azért ők mégis boldogok voltak így hármasban is. Sokat nevettek, játszottak, és közben azért Nadine is felcseperedett, elérte az iskolás kort, és édesanyjuk őt is tisztességesen szerette volna taníttatni. Ami azért szerencsére úgy tűnt sikerült, még csak az elsőt végezte a szőke copfos kislány, de nagyon ügyesnek, tanulékonynak bizonyult. Az iskolaidőben a kisfiú el is határozta, hogy elmegy dolgozni a nyáron, hogy tudjon segíteni ezzel is, no meg azért, mint minden gyereknek, neki is voltak vágyai. Egy versenybringát nézett ki magának a főúton elhelyezkedő Vas-Műszaki üzlet kirakatában. Metálos kékségével mindig hívogatóan "integetett" felé ez a kerékpár, ő meg vágyakozva figyelte, de tudta, ilyenje sosem lesz, hiszen azért nem csak az álmok földjén élt ő és tudta, egy nyolc éves kisfiút ugyan ki alkalmazna bárminemű munkára is.. Hát, senki! Szerencsére a háznál volt egy vén, fekete színű férfibicikli, ezzel járt ki a városka határába; most is a kormányt szorongatva álldogált, mikor megpillantotta a naplamente bíborában a fiúk sziluettjét, két ujját szájába dugva hangosat füttyentett feléjük, mintha nem látták, tudták volna, hogy itt van, és várja őket. Három barátja érkezett ide, és egy lány is, Pálma. Fehér nyári ruhácskáját piros meggyek díszítették, ruházata ellenére igenis fiús típus volt, azért lógott sokat a srácokkal. Ők is befogadták maguk közé, egyenrangúnak tekintették, olyanok voltak ők együtt, mintha mindigis együtt lettek volna. Most éppen háborúst szerettek volna játszani; a lőtér falából még mindig sok-sok régi hüvely, ellőtt töltény került elő, amit ők gyűjtögettek, és elrejtettek a főhadiszálláson, amely egy aprócska őrbódé romja volt a lőtér bejárata mellett. Csodálatos, és feledhetetlen volt ez a nyár. Akkor még gondtalanok voltak, nem egészen sejtették, hogy a jövőjük sokkal keményebb lesz majd..

2.

Egy másik forró, nyári napon ismét meg volt beszélve, hogy a régi lőtér környékén gyülekeznek. Nagyon szerették ezt a helyet, itt érdekes módon senki sem háborgatta őket, mintha a felnőttek elfelejtkeztek volna erről a helyről, vagy csak a látóterükből esett ki.. Pálma érkezett elsőnek, s gondolta a bódéban várja meg a fiúkat, mert nagyon erősen tűzött a nap, árnyékban is volt vagy 40 fok, ami ebben az időben nem volt ritkaság, de mégis igen kellemetlen volt. Lassú léptekkel sétált a kislány, és közben kicsit el is gondolkodott. Hosszú, mézszőke haját egy copfba fonva hordta, olyan tipikus kislányosan, végén kis mackóval díszített hajgumival fogta össze. Éppen azon gondolkodott, hogy ma valahogyan olyan elviselhetetlen a meleg, mintha a levegő meg sem akarna mozdulni, egyszerűen meg lehet fulladni. De amikor idáig ért a gondolkodásban, valami furcsa szag is megcsapta orrát, pontosan nem is tudta ezt is honnan érzi, vagy talán csak hallucinál már valamit a nagy melegtől.. Két napja már nem játszottak itt, mert a fiúk sem értek rá. Aztán mára lett a csapat körbetelefonálva, még nem tudták előre mit csinálnak majd, no de az ilyen 8-9 éves gyerekeknél nem okozott igazán sosem gondot. Hirtelen az jutott eszébe, hogy elrejtőzik a bódémaradványban, és jól ráijeszt a fiúkra. De aztán a tréfa valahogy eléggé visszájára sült el, mert hamarosan az ő sikítását hallhatta, aki a közelben volt, és Anicét éppen a lőtér dombja mögött hajtotta már az öreg biciklit. Egyből fölismerte Pálma hangját, és még gyorsabban kerekezett, egyszerűen nem bírta felfogni vajon mi történhetett, ilyesmi nem volt jellemző. És éppen megpillantotta a kislányt a szájára szorított kezével kiszaladni a főhadiszállásról..
- Pálma, mi történt? - kiáltott oda, de a kerékpárt már le is dobta a földre. A kislány nem tudott megszólalni, csak mutogatott a romos kis épület felé; szemében iszony lakozott, finom vonású kis arcát eltorzította a rémület. Anicét benézett a kis építménybe.
- Te jóisten! - kiáltott fel, és ő is szájára szorította a kezét. Szeme elé nem az itt megszokott látvány tárult, tartottak itt néhány szeméttelepről összeguberált holmit, ők ezt berendezésnek használták, de fel vot minden dúlva, és középen hanyatt feküdt egy élettelen férfi, kinek éppen szemgolyóján mászott át egy légy, mely egészen tágra volt nyitva. Arcát máris kikezdték a patkányok, a nagy meleg hatására a test hamar bomlásnak indult, és mikor meglátta a tetemet már egyből tudta hova tenni azt a rothadásszagot, ami az ő és Pálma orrát is megcsapta. Nem tudtak szóhoz jutni. Hosszú percekig nem, jó pár méterrel az épület mellé mentek, és leültek a földre, a porba, most ez sem zavarta őket, a tűző napot még csak észre sem vették, ami pedig irgalmatlanul perzselte tarkójukat. Ekkor érkezett meg a csapat három hiányzó tagja: Tamás, Ákos és Roland.
- Na, mi a pálya? - kiáltott feléjük vidáman Ákos, és egy bőrlabdával eltalálta Anicét fejét, aki meg sem mozdult, pedig máskor halál várt volna arra, aki ilyet merészel vele tenni.
- Gyerekek.. Egy hulla van a főhadiszálláson! - kiáltott fel ehelyett.
- Hogy mi!? - kérdezgették kórusban a fiúk, majd egyenként benéztek a kis épületbe, és ők is elég elzöldült arccal csatlakoztak a társasághoz.
- Szerintetek? - kérdezte Anicét. A többiek a vállukat vonogatták. Gyerekek voltak még ők a javából, életükben nem láttak még ilyet, az iszony inkább csak azért telepedett rájuk, mert szaga volt, és ember volt..
- El kell innen tüntetni! - szólalt meg végre Tamás. - Mert ha szólunk a rendőröknek, lezárják ezt a helyet, és akkor bizony hol játszunk?
A többiek is fontolóra vették az ötletet, igaza van ez az ő helyük, és nehogy már emiatt kelljen elhagyniuk, vagy felhívni rá a felnőttek figyelmét!
- Valakinek hoznia kéne ásót, lapátot, és elföldeljük - adta az ötletet Roland.
- Figyeljetek - szólt Anicét. - Ez nem jó, én tudok jobbat. Kell valami talicska, és elszállítjuk innen. Tudjátok, a Kiserdő mögött van egy kút, oda visszük, és ledobjuk.
A gyerekek egymásra néztek. De senkinek sem volt ellenvetése, és ezen a napon a szövetségük talán még szorosabbra fűződött.