14.

Furcsa volt így nappal "pihenni". Kőkemény kiképzésre számított, aztán ez van. Igaz, hogy a körülmények igen mostohák itt, szinte olyan, akár egy börtön. De senki sem reklamálhatott ezért, hiszen maguk választották ezt a sorsot.
- Te is a családod miatt vagy itt? - hallotta a maga melletti priccsről a srác félénk hangját.
- Olyasmi - Anicét örült, hogy a nedves félhomály uralta a helyiséget, mert így a fiú nem láthatta, hogy szemeit ellepték a sós könnyek.
A sötétben érezte inkább, mint látta a srác felé nyúló kezét:
- Kováts Edgár vagyok - mutatkozott be.
- Acél Anicét - viszonozta a bemutatkozást, és közben érezte, hogy szert tett egy új barátra, ami mindig jó ilyen helyeken és helyzetekben. Még akkor is, ha maga a barát szorul gyámolításra. Nála fiatalabb volt ez a fiú, és elég elesett, szerencsétlen. Sajnos voltak közöttük ilyenek, akik azért jöttek, hogy azt a bizonyos élelmet megkapják családjaik, amire semmi biztosíték nem volt, mert nagy valószínűséggel ők már sosem fogják megtudni, eljuttatták-e oda az ellátmányt.
- Édesapám egyedül nevelt minket már évek óta - szólalt meg váratlanul Edgár. - Van még két kistestvérem, és rájuk gondoltam, hogy legalább egy kicsit jobban érezzék magukat. Éheztünk, úgy éreztem, mindegy már, ha meghalok is, úgy sem volt jó. De nem gondoltam bele, itt mi lesz.
- Tegnap halt meg édesanyám - Anicét ennyit tudott csak kimondani. Nagyon-nagyon szeretett volna sírni, zokogni, de micsoda férfi, micsoda katonaember az olyan? Magába fojtotta, azaz csak próbálta, akarta, mert nem ment. Edgár megérezte, hogy nagyon szenved, mert hamar mellette termett, és Anicét ennek a gyönge fiúnak a vállába zokogta bele az összes világfájdalmát. Szerencsére a többiek nem vették észre, mert nem figyeltek rájuk. Furcsa dolog ez, amikor az ember hirtelen egy teljesen ismeretlen felé lesz őszinte, mikor neki mesélnénk el szívünk legrejtettebb titkait, fájdalmait. Aki így is figyel ránk, meghallgat, és talán még néhány vigasztaló szóval is el tud látni. A fiú nem szólalt meg, csak érezte a másik rázkódó vállát. Beletelt jó néhány percbe, míg Anicét érzelmhulláma alább hagyott, és fel tudott egyenesedni úgy, hogy ne hallasson hangokat.
- Annyira sajnálom - szólt Edgár. - Tudod, ez a világ és ez az élet egyszerűen rettenetes.
- Lehet nem hagyom sorsára a húgomat, hogyha tudom - bírt végre megszólalni Anicét. - Mennyire iszonyatos lehet neki egyedül viselni ezt a gyászt! Legalább én állhatnék mellette, hirtelen lett árva, és teljesen egyedül maradt a világon. Mi lesz így vele..
- Gondolj arra, hogy visszatérünk, és majd kebledre ölelheted!
- Sosem fogunk hazatérni, tesó. Ebben biztos vagyok. Ha nem a háború maga öl meg minket, majd elpusztít a hadsereg.
Edgár mélyet sóhajtott.
- Tudom....... Csak néha jól esik elhinni, hogy visszatérünk a családjainkhoz..
- Az..... No de pihenjünk, míg megtehetjük.
- Rendben.....
Leheveredett a nyirkos priccsre, Edgár is visszamászott a sajátjára. Kezdett fázni is, az ilyen idő sajnos csontig hatol az emberbe. Valahogy mégis elszenderedett..... Egy vadvirágos réten volt, csak feküdt a fűben, és kislányos kacagást hallott. Felült, körbenézett, és Nadine-t látta táncolni a napsütésben virágkoszorúval arany fürtjein. Majd lehajolt, hogy felvegyen a fűből egy másik koszorút, mellyel elindult, és Anicét csak ekkor vette észre a magas fűben ülő alakot: az édesanyjukat, aki szintén gondtalanul kacagott, amint kislánya a fejére helyezte a koszorút. Anicétet révedezéséből szokatlan zaj zökkentette ki. Felnézett az égre, és bombázórepülőket pillantott meg, a sötét gép feneketlen hasából bálna alakú tárgy bukkant ki, és akkor döbbent rá, hogy légitámadás éri őket, amikor már a bomba lezuhant mellettük, a föld, sár, kavics és sziklák temették maguk alá édesanyját, Nadine visított, és a saját fejére csapódott valami. Valami, amitől elveszítette eszméletét.