6.

Rettentő éhínség szabadult a városra a háború beköszöntével. Támadás nem érte őket, a harcok úgymond nem itt zajlottak, de az ország gazdasága összeomlott, már a gazdag réteg is csak az összeharácsolt javakat élte fel, viszont a szegényebbik rétegnek sajnos nem voltak ilyen tartalékai, azoknak, amilyen Anicét családja is volt, akik egyik napról a másikra éltek. A fiú éppen az utcán csatangolt. Mikor nem volt bombariadó, és csend volt, megtehette ezt. Már arra is ráfanyalodott, hogy bizony mások szemétjében turkáljon abban a reményben, hogy rátalál valami ehetőre, és hazaviheti a családnak. Már ott tartott, hogy bizony azt az ominózus halat sem kidobta volna, hanem megsüti jól megfokhagymázza, aztán majd lesz velük valami, legalább nem üres gyomorral viszi el őket a halál. De még ilyen minőségű élelemhez sem tudott hozzájutni. Dolgozni sem kellett már senkinél, mert ilyen helyzetben már a felső réteget sem a kertje külalakja érdekelte, be voltak zárkózva ezek az emberek erődítménynek képzelt házaikba, s vártaák a jó szerencsét. Amit egyelőre hiába vártak, mert sok-sok év volt még a háború végéig bár ezt ők nem tudhatták. A hírekben minduntalan arról tájékoztatták az embereket, hogy a háborúnak hamarosan vége, és ismét minden visszaáll a régibe. Aztán volt olyan, aki ezt el is hitte. De Anicét nem hitte, ő tudta, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Így aztán az utcán bandukolt abban a reményben, hogy szembe találja magát a jó szerencsével, hátha történik valami. Mígnem belebotlott egy falragaszba:

FIGYELEM!
16 ÉS 23 ÉV KÖZTI FIATALOKAT TOBORZUNK A FRONTRA!
Fél év betanítás után élesben védheted hazádat és a becsületedet, kiállhatsz barátaidért, családodért, hogy egy új világ köszöntsön ránk, ahol minden TESTVÉRI!
Jelentkezni a Hivatal földszinti irodájában lehet!
A jelentkező fiatalok családját kéthavi élelemmel látjuk el jutalmul, s maguk a jelentkezők sem fognak ellátmányban hiányt szenvedni!
"Ép testben a nyers erő!"

Anicét kétszer végigolvasta a plakátot, de már elsőre döntött: ha bevonul, legalább két hónapig ehet édesanyja és húga. A saját sorsa már nem is igazán érdekelte. Felnézett az égre, ahol a Nap sápadtan mosolygott rá a vékony gomolyfelhők mögül. Nem is emlékezett rá, mikor láttak a Napot normálisan, a sok környezetszennyezéstől mindig eltakarta valami gázos vagy gőzös felleg. Ezen a világon már úgysem sok van neki megírva, ilyesmiken gondolkodott a fiú, miközben lépteit a Hivatal felé irányította. Nem akart hazamenni, nem akarta a családot tájékoztatni előre a tervéről, ő döntött, így kellett lennie. Ő maga sem bírta már ezt az életet, és a család két nőtagját sem bírta szenvedni látni. Haragudott is a politikusokra, és mindenkire, aki az országot ebbe a helyzetbe sodorta. Úgy gondolta, itt az alkalom, hogy bosszút állhasson azokon, akik ide juttatták az embereket. Így hát leszegte a tekintetét a göcsörtös járdára, és határozott léptekkel vette az irányt a Hivatal felé.

Az épület előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Ez is érdekes volt, mert a falragasz még egy napja sem lehetett kint, mert nem találkozott még eddig vele, pedig minden nap kijött a városba. Így hát laza léptekkel odasétált a várakozók közé. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.
- Te itt, öreg?
Már éppen fel akart háborodni, esetleg egy ökölcsapással elintézni az illetéktelen személyt, ki behatolt a személyes zónájába, de a barna szempár, amibe belenézett ismerős volt, holott évek óta nem látta őt.
- Tamás! Te..?
- Én.. Én is jelentkezek, de látom te is eljöttél.
- El.
- Hihetetlen szegénységben élünk, én nem bírom már tovább. Így a család ehet legalább, öreganyám és a bátyám kislánya velünk él, nem bírom nézni szenvedésüket. Én meg nem bírok megülni egy helyben, valamit tennem kell! - az utolsó szavakat már kiáltotta, miközben ökölbe szorult a keze. Többen feléjük is fordultak a várakozók közül, de pár perc múlva már mindenki egy öregemberre lett figyelmes, akit kipenderítettek az utcára.
- Takarodjék innen, míg szépen van! Vén bolond, nem látja, hogy csak fiatalokat toborzunk? Hogy védené maga a hazát! - köpött is egyet az útra, majd bevágta az ajtót, a brillantinozott hajú hivatalnok.
- Rohadt szemét - szűrte a szavakat fogai közt Anicét. - Az ilyeneket kéne kiirtani. Amúgy én is olyasfélék miatt vagyok itt, mint te - nézett aztán Tamásra. - Anyám beteg, és húgom is ott van velünk.. Legalább ők hadd egyenek, velem meg lesz ami lesz, engem már azt sem érdekel, ha meghalok.
Közben nyílt az ajtó, és a nyálas kis hivatalnok ismét kidugta résén a fejét.