7.

Anicét türelmes ember, azaz fiú volt, de ebben a tömegben és idegállapotban, amibe ezennel került, nehéz volt türtőztetnie magát, hogy ne hatalmasodjék el rajta az idegbaj. A Hivatal előtti téren iszonyú tömeg taposta egymást. Mindenki be akart jutni, mindenki harcolni akart a hazáért. E nehéz, válságos időkben nyugodtan elmondhatjuk, hogy a legtöbb fiatal hasonló okok miatt volt jelen, mint Anicét és Tamás: legalább két hónapig ehet a családjuk. Ez ugyan nem sok idő,sőt nagyon kevés.. De a semminél azért minden több, ebben kiegyezhetünk. A két régi barát úgy gondolkodott, hogy nekik amúgyis minden mindegy, tehát megéri nekik a család kéthavi élelme azt, hogy vásárra vigyék a saját bőrüket. Anicét általában optimista felfogású fiatalember volt, de ebben a mai világban már neki is kezdett elszállni ez a felfogása, már oda jutott, hogyha elesik a háborúban sem kár, mert ha nem vonul be akkor is a lassú halál vár rá, így legalább tett valamit. Valamit, ami az életébe kerülhet, ami afféle utolsó lehetőség. És becsületbeli ügy is, nem egy ember váltja meg a világot, de ha mindenki úgy gondolja, hogy egy ide vagy oda, akkor senki sem harcol és eleve veszett az ügy.. Úgyhogy serényen próbálta mindig felhívni magára a figyelmet, ahányszor a hivatalnok kinézett az ajtón.
- Nyuglom, fiatalok! - kiáltott éppen ki a tömegbe az ajtó résében állva Oszkár, a hivatalnok. - Mindenkire sor kerül, aki megfelel a feltételeknek! Aztán központilag lesz eldöntve az, hogy kik vonlulnak be, elvileg a szám korlátozott, gyakorlatilag nem, tehát aki egészségügyileg is megfelel, az már a seregben is tudhata magát! Én csak arra kérek mindenkit, legyenek türelemmel, mert a felesleges dulakodás vagy vita azt eredményezi, hogy kizárjuk az illetőt a jelentkezők sorából!
- Te látsz itt valakit dulakodni? - fordult Tamás Anicét felé.
- Nem, de ez a ficsúr túlpörgeti magát - mondta ellenségesen Anicét, miközben alaposabban megfigyelte a várakozók sorait. Valóban nyugalom honolt, az emberek meglepően türelmesen várakoztak. Volt persze itt-ott kisebb hangzavar, mert volt olyan fiú, kit elkísért az édesanyja még az utolsó percekben is próbálva lebeszélni bevonulási szándékáról. A fiú úgy látta teljesen sikertelenek voltak ezek a kísérletek, mert aki idáig eljutott, azt már nem lehetett lebeszélni, akiket így maguk körül látott, mindenki el volt tökélve azzal, hogy bevonul. Sziklaszilárd tekintetek néztek vissza rá, eltánrotíthatatlan fiatalemberek soraiban várakozott. Aztán eszébe jutott az is, hogy az ő családja mit sem sejt erről, hogy ő most éppen itt várakozik. Azzal indult el otthonról, hogy élelembeszerző körútra megy, aztán itt kötött ki végülis. Egyenesen idejött, nem ment közben haza, nem is látta értelmét, mert úgysem hagyná magát lebeszélni. Azért ő úgy állt a dologhoz, hogy a háború végeztével hazatér majd. Persze a felfogása kissé még gyerek volt, azért megbújik az egy 18 éves lelkében, még ez az élet sem keményítette meg annyira. Mert abba nem gondolt bele, hogy a háború tovább tart két hónapnál, és az után mit csinál a családja, mit eszik, a beteg édesanyja és fiatal húga..? De mégis azt érezte tennie kell valamit, nem ülhet itthon ölbe tett kézzel! Merengéséből barátja hangja riasztotta fel:
- Ugye, Anicét?
- Mi?
- Legalább jó ügy érdekében döglünk meg, éppen azt taglaltuk Árpival - mutatott a mellettük álló fiú felé.
- Ja, hát igen - mondta gondterhelten Anicét, de azért a lelke mélyén csak aggódott az itthon maradott családtagokért..
"Majd csak lesz valahogy, majd Nadine jár portyázni, legalább csak kettejükre kell gondolnia" - vigasztalta magát.
- Hé, te ott, neked beszélek, még el sem ért a detonáció, máris süket vagy!? - rezzent össze Oszkár leereszkedő ordítására, közben Tamás is megtaszította:
- Te jössz, apafej, sok szerencsét!
És Anicét belépett a Hivatal ajtaján.