2. rész

Ínséges idők

TÍZ ÉV MÚLVA

5.

Anicét óvatosan lopakodott hazafelé. A kis városban már hónapok óta zavargások voltak, és az élelem megszerzése még azoknak is gondot jelentett, akiknek volt pénzük. Hármasban éltek, édesanyjával és húgával Nadine-al. Édesanyja tüdőbeteg volt már évek óta, és nem tudott normális munkát vállalni, így Anicétnek sajnos hamar, túl hamar fel kellett nőnie. Kötelességének érezte, hogy gondoskodjék a családról, nem háríthatta beteg anyjára ezt, és szerette volna, ha legalább Nadine viszi valamire az életben, ha nár neki nem sikerült. A lány jó tanuló volt az iskolában, és Anicét azt tervezte számára, hogy tanuljon addig, ameddig teheti. Csakhogy a háborút senki sem kalkulálta be. Igaz, ott még nem tartott az ország, de már nagyon közel álltak a harmadik világháború kirobbanásáig is akár. A világ nagyon sokat romlott, az emberek szép lassan tönkretették a földet, felélték a bolygó összes tartalékát. És ami kevés akadt is egy-egy országban, hát azért küzdeni kellett. A fiú próbált különböző alkalmi munkákat vállalni, a gazdag rétegnél főképp, a város központjában éltek ilyen jómódú emberek. Őknáluk sok számukra rangon aluli munka volt, melyet fiatalok végeztek el helyettük; még olyan gyerek is volt, aki eltűrte, hogy állandóan csicskáztassák csak, hogy egy kis élelemhez juthasson. Anicét azért nem adta föl a büszkeségét, nem vállalt olyan munkát, melyet ez nem engedett volna. De a kertekben mindenfélét elvállalt, fűnyírás, sövénynyírás, medencetakarítás, és minden ehhez hasonlót. De ezekért sajnos nem fizettek sokat, volt, aki élelmet adott, és volt olyan gazember is, aki a megavasodott, összeállt lisztet, zsizsikes babot és olyan élelmiszereket adott, amit egyébként kidobott volna, mert ők nem ették volna meg. Anicét ezeken nagyon felháborodott, de hazavitte, amit tudtak ők bizony ebből is megettek, mert enni muszáj volt valamit, és ha ez került az asztalra, hát ez volt. Esténként sokszor biztatta édesanyja, mert fel akarta adni a küzdelmet, hogy ő már nem bírja tovább, és hogy szeméttel fizetik meg a szolgálatait. Úgy érezte megalázkodik ezek előtt az emberek előtt, csak, hogy a családja tudjon mit enni. De arra, mint becsületes gyerek sohasem gondolt, hogy elmenjen lopni, vagy ő maga átverjen akárkit is. Egyik este éppen az asztalnál ültek, szerzett pát szem krumplit, azt főzték meg, és sózva ették. Nadine nem volt kényes lány, de álmodozni.. Hát azt talán soha senki sem tilthatja meg az embernek!
- Hajj, de jó is volna egy kis sült hús mellé. Anicét, emlékszel, régen milyen finom, ropogósra sült malachúst ettünk.. Be jó is volt az!
- Emlékszem.. Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy azt eszel. Éld bele magad, talán menni fog!
Nadine lehunyta a szemét, és kis idő múlva harapott bele a krumpliba.
- Ez csak burgonya, Anicét - mondta aztán.
- Gyerekek, becsüljétek meg ezt is, ami ma az asztalunkra került! - szólt közbe édesanyjuk, ki egy szürkére mosott, valaha szebb napokat is látott - még fehéren -, köntösben ült az asztalnál, és utolsó szava köhögésbe fúlt. - Tudjátok - folytatta, mikor csitult a roham - van olyan gyerek és szülő, akinek ilyesmi sem kerül az asztalára, hiszen tudjátok, mennyire sok szegény család él itt.
De nem okíthatta tovább gyermekeit, mert kopogtattak.
Anicét az ajtóhoz ment, és kinyitva látta, hogy József áll előtte, akinek ma a szemetét szortírozta ki és így elkülönítve szállította ki a szelektív gyűjtőkhöz. Nem csak üres flakonokra és konzervdobozokra kell gondolni, mert bizony még a gyomra is forgott, olyan gusztustalan dolgok is napvilágra kerültek. De a jó fizetség reményében szó nélkül csinálta, pedig megfogadta, ilyet sem fog többé elvállalni, de lelki szemei előtt húga felcsillanó szemét látta, ha hazavisz valami jobb élelmet, vagy édesanyja ragyogó arcát, mikor büszkén dicséri fiát, hogy jó üzletet kötött.
- Meghoztam a fizetséged, fiú - szólt József.
- Jaj, az nagyon jó lesz már, életmentő a megjelenése.
József szája szögletében mintha gúnyos mosolyféle villant volna fel, de olyan rövid ideig, hogy Anicét biztos sem volt benne, hogy látta-e, vagy csak a képzelete játszott vele.
- Ezt még múlt héten fogta a fiam, de leolvadt a fagyasztó, aztán az asszony visszafagyasztotta, de azóta sem ettük meg, nektek jó lesz vasárnapi ebédre! - és a fiú kezébe nyomott egy nagy harcsát, ami több kilót nyomott, de a fiú máris rosszat érzett.
- Köszönjük - mondta egyszerűen.
- Máskor is gyere fiam, van még mit csinálni! - mondta József, és sarkon is fordult.
- Köszönöm, uram, jó estét!
- Szervusz fiam.
A fiú bevitte a fizetséget, odabent édesanyja kivette kezéből.
- Ezért gürcöltél ma, te fiú? Hiszen ez a hal már rothadásnak indult!
Anicét keze ökölbe szorult a méregtől.
- Anyám, hiába szenvedtem, és alázkodtam meg ma!?
- Jajj, kisfiam, annyira sajnálom - jelent meg egy könnycsepp édeasnayja szeme sarkában.
Így teltek napjaik, míg a háború el nem érte városukat.