13.

Anicét nem félt, valami oknál fogva nem volt benne félelemérzet. Talán eddigi hányatott sorsa miatt, megszokta a veszélyes helyzeteket. Nem rémült lett a fegyvercső hidegétől. Inkább bosszús, idegesítette, hogy megalázzák őt és társait is, akiket nem is ismert, de úgy érezte egy csapatban játszanak, és ki kell állnia mellettük. Azon is csodálkozott, a többiek nem tettek így, csöndben voltak csak, rá sem mertek nézni a megalázott fiúra, aki még mindig mozdulatlanul hevert oldalán a pocsolyában. Rajta látszott, hogy szinte retteg.. Anicét szeme a fiúról a fölé tornyosuló nyegle katonára fordult.
- Parancs.. Tudom, mi az. A sárba taszított fiú is tudja. De nem ezért vagyunk itt, hogy megalázzanak minket, hanem, hogy megfelelő kiképzést kapjunk.
- Te idióta! - köpött ki a földre a katona. - Hát még mindig nem érted? Neked KUSS a neved, és még nagyon finoman fogalmaztam!
- Mi folyik ott Herbert? - hallott Anicét egy éltesebb hangot valahonnan Herbert mögül.
Herbert arcán változás futott végig. Összecsapta csizmás lábait.
- Semmi, hadnagy úr! A kiskatonák lába megcsúszott, és elterültek a sárban. Éppen most igyekeztem felsegíteni őket.
- Akkor csak szaporán, mert nincs vesztegetnivaló időnk! Bár nem igazán értem, ehhez miért volt szükség fegyverre?
- Igenis, Uram! A busz alól úgy láttam, mintha egy kóbor eb leselkedett volna, de tévedtem - ezzel lehajolt, felsegítette Anicétet a sárból úgy, hogy összeszorított fogai közt a fiú fülébe tudja szűrni: - Ezzel még nem végeztünk. Ha beköpsz, azzal a biztos halált választod.
- Neked, vagy nekem? - kérdezett vissza Anicét.
- Mi folyik ott? - lépett közelebb a hadnagy.
- Megütötte a bokáját a fiatalember - közölte Herbert.
- Ó, valóban? Nem volna szerencsés egyből a gyengélkedőn kezdenie.. - ingatta a fejét.
- Csak meghúzódott, Uram! - szólt Anicét.
- Rendben - hagyta rá az öreg. Közben az eredetileg sárba tiport fiú is feltápászkodott a földről.
- Herbert, kísérje őket a barakkokba, ma ott lesz a szállásuk, holnap meglátjuk ki hova kerül, addig hadd érezzék, hogy nem luxusnyarásra érkeztek!
- Igenis! - válaszolta Herbert, s mikor a hadnagy már hallótávolságon kívül volt, megjegyezte:
- Na majd visszasírjátok még a putritokat, köcsögök!
Anicét körmei kis félholdakat vájtak a tenyerébe, egy-kettőnél kiserkent a vére. De sikerült megállnia, hogy ne szóljon be ismét. Azért azt érezte, már így is eléggé elásta magát, és nagyon reménykedett benne, hogyha úgymond beljebb kerül, ezzel a Herberttel nem sok dolga fog akadni.
Így érkeztek a barakkokhoz. Melyek legalább két évszázaddal korábbi állapotot mutattak. Leginkább egy koncentrációs táborra emlékeztetett az egész.
- Egyelőre ennyi - mondta Herbert. - Megvárjuk az összes kiskatonát, hogy elkezdődhessen a kiképzés. Amibe elég sokan bele is szoktak halni - mondta gúnyosan, miközben rájuk csapta az ajtót. Az volt a szerencséjük, hogy odakint felharsant a hadnagy hangja, mellyel hívta a fucsurt, mivel újabb kisbusz érkezett.
- Köszönöm - hallott Anicét egy gyenge hangot maga mellől. Félhomály uralkodott, de könnyen felismerte a srácot, akinek védelmére kelt a busz mellett.
- Ugyan...... - próbálta hárítani - Nem tesz semmit, csak ebben a világban már a legtöbb ember elfeledte azt, hogy ember......
A többiek leheveredtek a priccsekre. Ő is így tett, valószínűleg az elkövetkező időkben nem sok alkalom lesz a pihenésre. Beszívta a helyiség áporodott, nyirkos levegőjét, és arra gondolt, mi lesz velük, mire is vállalkozott.