11.

Ezen, az utolsó otthon töltött éjjelen Anicét nem tudta lehunyni sem szemét. Fel-alá járkált a szobában, tervezgetett, gondolkodott egy-egy zokogásroham között.. Mert valljuk be, hiába akart keménynek mutatkozni, hiszen ő volt a férfi a háznál, de a szíve a helyén volt, s rettenetesen megsínylette édesanyja elvesztését. Sejtették ők már ezt, dehát fel lehet a halálra készülni? Hát, nem! Hiába tudjuk, hogy halálos a betegség, vagy idős már a rokonunk, nem lehet beletörődni, mert még ha száz éves volt is azt mondjuk: "Hiszen élhetett volna még!". Tamás hazament, mert neki is dolga volt még otthon, hiszen neki is ez volt az utolsó pár órája otthonában. De biztosította róla az Acél "gyerekeket", hogy a kislány biztonságban lesz, azt szerette volna, ha Anicétnek legalább erre ne legyen gondja. Mert érezték, tudták ők, hogy a seregben nem a mennyország fog rájuk várni. Sok-sok szenvedés áll előttük, és az is könnyen meglehet, hogy soha többé nem térnek vissza. Így minden percet úgy töltöttek, hogy ez az utolsó, bármibe fogtak bele, az volt a fejükben, hogy többé nem fogják ezt sem tenni.. Nem könnyű dolgok ezek, és ekkora gyász közepette pláne nem.
Nadine sem aludt ezen az éjszakán. Hogyan is tehette volna a szomszéd szobában édesanyja holttestével. Sajnos, nem tudtak már semmi érdemlegeset intézni. Nem olyan világ volt, mikor a hullaszállító kijön, s elviszik a holttestet. Nincs efféle ügyelet, meg kellett várni a másnap reggelt.. És azt, hogy Nadine egyedül intézkedjen gyerekfejjel.. Természetesen Tamás biztosította őket, hogy a rokonai segíteni fognak ezekben a dolgokban, és a város sem volt annyira nemtörődöm, hogy ne segítettek volna a bajbajutottakon.. Holtakkal csak kell valamit, így egy hamvasztás járt ezeknek a szegény embereknek is, de ha nem tudták megfizetni az urna helyét, hát a hamvakat beöntötték a szennyvízrendszerbe. Ennyire kegyetlen világot élünk, és sajnos már az is kiment a divatból, hogy esetleg a hozzátartozók hazavihessék a hamvakat. Ez is a gazdagok kiváltsága lett, akinek volt pénze speciális hamvvederre, az megtehette, hogy hazaviszi.. Sajnos, Anicét családjának nem volt ilyesmi a birtokában, így édesanyjuk hamvait át kellett adniuk majd az enyészetnek.

Gyorsan telt az indigószárnyakon érkezett éj. Hajnalban Anicét elfáradt annyira, hogy tudott aludni egy-két órát. Nagyon fárasztó lesz a bevonulása napja, de a hajnali hat óra sajnos rohamléptekkel közeledett. Ébresztőt állított be négy órára, mert készülni is kellett. Talán éppen most tudott volna már aludni egy kicsit, de erre már nem volt ideje, hiszen húgáról is gondoskodnia kellett. Kovalski néni megígérte, hogy hatkor átjön hozzájuk, és vigyáz a kislányra addig, míg nem érkeznek meg Tamás rokonai, hogy magukhoz vegyék őt, és segédkezzenek a hamvasztással kapcsolatban is. Milyen rettenetes, hogy Nadine pár óra alatt válik felnőtté! Nem elég, hogy igyekeznie kell gondoskodnia magáról mihamarabb, de gyerekként kell foglalkoznia szülőanyja temetéséről is.. Anicét szemét e gondolatok hatására is ellepték a könnyek. De nem volt ideje sokat gondolkodni, mert össze kellett még szednie néhány holmit magának, és húgának is instrukciókat adott. És mindeközben meg kellett volna azzal a gondolattal is barátkoznia, hogy Nadine-t ma látja utoljára, mert valahol biztosan érezte, hogy ő sosem fog visszatérni a háborúból. Éppen szegényes hátizsákját kötötte be, mikor egy modern mikrobusz fékezett le házuk előtt, és ellentmondást nem tűrő éles hangon zörgették szerény kis lakásuk ajtaját. Anicét az ajtóhoz ugrott, hiszen tudta már, kik ezek. Az ajtó előtt egy fiatal katona állt, afféle gazdag házból származó beképzelt kis ficsúr.
- Acél Anicét urat keresem! - kiáltotta, holott jól tudta, ki áll vele szemben.
- Én vagyok, pillanat - mondta Anicét, az ajtó mögül felrántotta a szerény csomagját, másik kezével Nadinet ölelte mellkasához s fülébe súgta, hogy a ficsúr ne hallja:
- Szeretlek szívem, sosem felejtelek el! Vigyázz magadra, nekem el ne kanászodj, mire visszajövök!
- Ugye visszajössz, bátyus? - sírta el magát a kislány.
- Jóla van, ne tollászkodjunk, a katonák parancsokat teljesítenek, ifiúr! - kiáltott a katona, s miközben Anicét beszállt volna az autóba, kirántotta kezéből a szakadt hátizsákot:
- Erre semmi szükség! - majd bedobta a sárba. Anicét mögött bezárult az ajtó, ő még tudott Nadine-ra egy pillantást vetni, de a kislány rá nem, csak a mikrobusz fekete ablaküvege meredt rá gúnyosan.

3. rész

A Kiképzés

12.

Anicét előtt egy egészen új világ kapuja nyílt meg. A mikrobuszban hozzá hasonló fiúk foglaltak helyet. Most döbbent rá, most kezdte azt érezni, hogy a halálba visz útjuk, és soha többé nem fog ide visszatérni. Csak húgát sajnálta, az ő kis arca volt lelki szemei előtt még mindig, ahogyan a kisbuszban utastársai arcát látta. Volt közöttük, kemény, elszánt arc, mely érzelemmentes és kemény volt. Volt közöttük olyan, akin látszott, hogy fél, hogy valószínűleg azért választotta ezt az utat, hogy családjának még némi élelmet biztosítson, hogy otthon úgyis a biztos éhhalál várta volna, és így legalább a haza szolgálatában halhat meg, nem pedig majd egy piszkos sikátorban fedezik fel rágcsálók által megmart testét.. Ilyesmik jártak a fejében, talán a többiekében is, mert senki sem szólalt meg, még csak nem is üdvözölték. Igaz, ő maga sem szólalt meg, csak leült a hozzá legközelebb eső helyre. Katonai buszt küldtek eléjük, tehát a menetiránynak oldalvást foglaltak helyet a szélső ablaksoroknak háttal. Melynek amúgy sem volt értelme, mert be voltak feketítve, és csak a mikrobusz plafonján lévő gyenge égő szolgáltatott némi fényt. Anicét nem bánta volna azt sem, ha sötét van. Valahol érezte, hogy ezentúl nem lesz túl sok ideje a saját gondolatai társaságában maradni. Mikor felszállt, futólag nézett végig az arcokon, de sajnos Tamást nem fedezte fel közöttük. Kicsit reménykedett benne, hogy talán majd együtt lehetnek vele a seregben, de arra is megvan az esély, hogy nem is fogja látni őt sem többé.

Bódulatából a jármű fékezése zökkentette ki. Nem tudta megállapítani, mennyi ideig tartott az útjuk. Lehetett fél óra, de akár fél nap is, bár azt gondolta a teste meredtségéből, hogy órákat vehetett igénybe. Még mindig nem szólalt meg senki, csak az elhúzódó tolóajtó neszére figyeltek fel, s néztek arra.
- Kiszállni, nem nyaralásra jöttek! - ripakodott fénytől összeszűkülő pupilláik csoportjára a beképzelt katona.
A fiúk lassan tápászkodtak fel, elzsibbadt tagjaikat életre bírva. Itt tudatosult jobban bennük, hogy ez az utazás nem húsz percig tartott.
- No mi lesz már!? Még mielőtt ideérnek, máris le kell lőnöm párat, hogy a többi teljesítse a parancsot!? - nyomva meg a "parancs" szót talán kissé gúnyosan.
A fiatalok sorban leugráltak az autóról. Anicét előtt egy vékony, kis szerencsétlen gyerek ugrott le, a sárban megcsúszott a lába, és fél térdre esett, beletenyerelt a híg mocsokba. Az eső most is szemerkélt, sártenger vette körül őket. A fiatal katona belerúgott a szerencsétlenbe, aki nem is tudta egyensúlyát megőrizni, úgy feküdt fél oldalával el a tócsában. A már lent lévők nem is mertek ránézni, úgy tettek, mint aki észre sem veszi, mi történt. Anicétnek viszont nagyon piszkálta az igazságérzetét, pedig elhatározta, nem fog megszólalni, de egyszerűen kicsúszott a száján:
- Miért kell még nyomorultabbá tenni a helyzetet? - szűrte fogai közt.
A katona fülkagylója köré formálta tenyerét, mint aki nagyot hall.
- Jól hallom? A felettesnek mert szólni?
- Jól hallja! Nem állatok vagyunk, katonák leszünk, a haza szolgálatában, bármilyen kis közlegények is, ön és családja érdekében is vásárra visszük a bőrünket, nem pedig ilyen kényelmes beosztásban rugdaljuk fel az újoncokat!
Mire Anicét ocsúdott volna, már ő is a sárban feküdt a fiú mellett, aki meg sem mert mozdulni, tűrte alázott helyzetét. Mire hősünk felnézhetett volna, hogy esetleg valamivel visszavágjon a katonának - nem érte fel ésszel még mindig, hogy itt mindent rá kell hagyni a felettesekre -, hideg fegyvercsövet érzett a tarkóján.
- Most beszélj, okostojás! - szólt fölüle a gúnyos hang.